22. fejezet A küldetés vége

Eizan és a hirtelen összeválogatott csapata megkezdték a terv első szakaszának végrehajtását. Tenten, Lee és Akihiko a kapunál lévő őrökre támadtak egyszerre. A két ninja hiába volt chunnin szinten, hármójuk ellen nem tudtak győzni. Eizan közben a házban lévő ninjákról gondoskodott. Miután végeztek nem telt bele sok időbe és újabb ellenség jelent meg mind a kapunál, mind a házak körül. Nejinek és Leilának igaza lett. A betolakodók egy védelmi vonalat állítottak fel önmagukból, aminek a lényege az volt, hogy, ha csak egyikőjüket is megtámadják, a többiek rögtön tudjanak róla.

Gai csapata a fák rejtekében figyelte, amíg a többiek harcolnak.

- Ránk vár a nehezebb feladat. A falu belsejében erősebb ninják lesznek. Készen álltok? – nézett a sensei végig a csapatán.

- Születésemtől fogva – morgott magában Leila. Mindig is utálta ezt a kérdést. A többiek nem válaszoltak, csak bólogattak.

A csapat szép lassan elindult a falu felé. Ott hatoltak át a falon, ahonnan látták, hogy ninják mennek Eizan és társai felé. Lopakodva közelítették meg a falu belsejét, ahol egy óriási nagy ház volt. A Faluház. A betolakodók ezt az épületet nevezték ki főhadiszállásnak. Leiláék nem tévedtek, rengetek ninja járt arra, mit sem törődve a kapunál lévő harcokkal. Gai némán felemelte a karjait és jeleket adott, hogy a többiek merre menjenek. Négyen a négy égtáj felé indultak meg.  Szép csendben helyezkedtek el és várták a jelet, a támadásra.

Leila arcán mosoly terült el. A harc számára nem életben maradás volt, mint a legtöbb ember számára. Az emberek álltában azért harcolnak, mert muszáj, és nem azért mert szeretnének. De Leila nem. Számára erősödést, továbbjutást, a ranglétrán való elhelyezkedést, hobbit jelentett. Ha valami, akkor egy jó kis harc mindig boldoggá tudta tenni. Főleg, ha az ellenfele erős volt. És most nála magasabb szinten lévő ninjákkal kellett megküzdenie.

Ahogy ezek a gondolatok végig futottak az agyán, egyre szélesebb mosoly lepte el az arcát. Alig bírt egyhelyben maradni. Mégis türtőztette magát. Addig nem mozdult, míg jelt nem kapott. És pár pillanat múlva ez a jel meg is érkezett. A négy ninja egyszerre indult meg a Faluház felé.

*           *           *

- Ezek aztán nem voltak semmik – sóhajtott Doi, majd nagy puffanással leült a földre. Óvatosan az arcához emelte a kezét. Egy tőr megsértette, de különösebb baja nem volt.

- Ha nem a hátam mögül nézted volna végig, akkor rájöttél volna, hogy ez nem igaz – tette karba a kezét Leila. Rajta semmilyen sérülés nem volt látható. Az előbbi harckedve elmúlt, miután kiderült, hogy túl nagy erőt látott az ellenségében, ami nem is létezett.

- Én nem a hátad mögé akartam menekülni! Egyszerűen csak, amíg üldöztem őket, beléd botlottam, és láttam mennyire szívesen harcolsz velük, így gondoltam átadom azokat, akiket üldöztem – gesztikulált a kezeivel a fiú. Persze mind a ketten tudták, hogy ez nem igaz. Doi fejvesztve menekült a ninják elől egy olyan helyre, ahol eddig mindig biztonságban volt. Leila mögé. Ő általában, Akihikoval együtt, csak nézték, ahogy a lány harcol.

- Oh, hét persze – sóhajtott főhősünk. Most valahogy semmi kedve nem volt Doival veszekedni. Elnézett a többiek felé. Gai és Neji is végzett a harccal. Mindenhol kiütött ninják hevertek. A Sensei éppen egymáshoz kötözte őket, amikor egy éles női sikítás hangzott fel. Mindannyian egy irányba néztek. Gai és Neji, akik rögtön felismerték a hang forrását, egyből futva indultak el arra.

- Te maradj itt! – utasította Leila az éppen felálló Doit, aki erre csak újfent visszahuppant a földre. A lány megindult a többiek után. Gyors volt, de ugyanez el volt mondható Gai csapatáról. Csak akkor sikerült beérnie őket, amikor már látszott, hogy mi történt.

Lee, Akihiko és Eizan sensei egy félkörbe álltak, támadó állásba. Velük szemben néhány ninja. Az egyikőjük kezében Tenten, a nyakához egy tört szorítottak. A lány elég megviseltnek tűnt. A testén több helyen is sérülések voltak. Az érkezők azonnal felfogták a helyzetet, és nem mentek közelebb a ninjákhoz. Egyikőjük sem. Kivéve az utólag érkező Leilát, aki a két fél közötti félúton állt meg.

- Ne merj közelebb jönni, különben.. – krákogta az az ember, aki Tentent szorította. Folytatta is volna, azonban Leila közbe vágott.

- Különben? Különben elvágod a torkát? – kérdezte fagyos hangon. Közben a ninja szemébe nézett, vörösen izzó szemével. A férfi egy pillanatig nem tudott erre mit válaszolni. Nem számított arra, hogy valaki ennyire nemtörődömön venné egy társa halálát. Gai majdnem közbeszólt, de ekkor Eizan sensei elé tette a kezét, jelezve, hogy ezt hagyja Leilára.

- I..igen! – jelentette végül ki a férfi. A lány erre csak sóhajtott.

- Akit egy ilyen gyenge ember elkap, az nem nevezheti magát ninjának – fordult meg, ezzel a hátát mutatva az ellenségnek. – Viszont azok sem méltóak erre a névre, akik nem tudják kiszabadítani az illetőt – húzódott mosolyra a szája. – És ne feledd, én ninja vagyok! - mikor a mondat végére ért a férfi felordított és elengedte Tentent. Volt egy pillanat, amíg Leilán kívül senki nem tudta, hogy mi is történt. A lány ezt a pillanatot használta ki. Egy tizedmásodperc alatt Tenten mellett termett és felkapta a lányt, majd letette immár arra az oldalra, ahol a társai voltak.

- Mégis mi történt? – kérdezte Lee tágra nyílt szemekkel. Nem ő volt az egyetlen, aki nem értette. Az ellenséges ninják köreiben is zűrzavar támadt.

- Genjutsu. Leila fő.. – kezdett bele Akihiko, aki Lee mellett állt, de csapattársa újfent közbe vágott.

- Úgy hiszem, inkább azokkal törődjetek! – mutatott a szemben lévő ninjákra, akik a kezdeti sokkból felállva, támadó állást vettek fel. Akihiko persze rögtön vette a lapot: Leila nem szeretné, ha elmondaná, hogy az előbb mi is történt. Pedig annyira nem volt bonyolult. A lány remekül alkalmazta a genjutsukat. Elég volt csak a szemébe nézni és az illető rögtön elvesztette a csatát. Azt azonban még a csapattársai sem tudták, hogy honnan van Leilának ilyen ereje. Azt, hogy ez egy vérörökség már régen kizárták. Mivel nem találkoztak még egy olyan szemű emberrel, mint, amilyen a lánynak van. És nem is találtak semmilyen feljegyzést olyan vérörökségre, ami stimmelt volna Leiláéval.

Egyszer megkérdezték a lánytól, aki erre csak annyit válaszolt, hogy törődjenek a saját dolgaikkal.

Pedig igazuk volt az első felvetés kapcsán. Leilának ez a véröröksége volt. De persze ezt senkinek sem volt hajlandó elmondani.

- Most megmutathatod, hogy milyen, amikor nem tudsz a hátam mögé bújni – tette főhősünk az éppen megérkező Doi vállára a kezét.

- Ezt mégis hogy érted? – képedt el a fiú.

- Így – támaszkodott az egyik ház falának Leila. A kezeit karba tette, ezzel képletesen mutatva, hogy innentől nem szándékozik részt venni a csatában. Persze ez csak a bosszúja volt. Meg akarta mutatni Doi-nak, hogy nem jár jól a fiú, ha próbálja játszani a nagymenőt.

Pár perccel később az össze behatoló kiütve és megkötözve hevert a földön. Tenten sérülésit ellátták és megindultak visszafelé.

- Mi lesz azokkal a ninjákkal? Mármint nem baj, hogy csak úgy otthagytuk őket? – kérdezte Lee.

- Néhány ANBU tag eljön értük és elviszik őket – felelte Gai.

Az egyik faágon Tenten megállt. A többiek is így tettek. Kérdően a lányra néztek.

- Az előbb… Mégis mit csináltál? – szegezte a lány a kérdését Leilának.

- Megmentettelek. És, ha még tovább kérdezősködsz, akkor ígérem, többet nem teszem! – felelte még mindig fagyos hangon.

- Viszont ez a kérdés engem is érdekel – állt Tenten mellé Gai.

- Attól még, hogy egy jounin szinten lévő ninja kérdezi, nem fogok válaszolni – fordult meg a lány, és mit sem törődve a többiekkel elindult. A zsebéből elővette a fülhallgatóját és betette a fülébe.

- Eizan? – nézett kérdően Gai a másik senseire.

- Mint mondtam én sem tudok többet. Csak annyit, hogy félelmetes genjutsukra képes. Gondolom az előbb is ezt alkalmazta – indult meg Eizan is a geninje után.

*          *          *

Egy fél nappal később Leila ismét a saját kis házának a küszöbét léphette át. A visszafele út sokkal gyorsabban telt, mint az odafele. Az előszobában levette a cipőjét és egyből bement a szobájába. A táskáját a padlóra dobta ő maga pedig az ágyra huppant le. A kezén lévő kötéseket vizsgálta, amikor valami különösre eszmélt rá. Az ágyával szemben volt az íróasztala, fölötte pedig egy nyitott polc. A polcon végig könyvek voltak. A lány felült az ágyában és egy ideig a polcot nézte. Majd odasétált a könyvekhez. Végighúzta a gerincükön az ujját. Mindegyik katonás sorrendben volt, kivéve az utolsót. Ő csak neki volt döntve a többinek. A lány leemelte a könyvet, és megfogta egy kézben, majd szép lassan elkezdett engedi a szorításán, hogy a könyv ott nyíljon ki, ahol neki tetszik. Középtájon végül szétnyílt. Az egyik lap egy picit meg volt gyűrődve.

- Mintha valaki leejtette, mi? – sóhajtott egyet a lány. Majd összecsukta a könyvet és a borítóját nézte. Egy normális ember számára nem volt a borítón semmi más, csak cirka vonalak. Úgy, ahogy az egész könyvben nem volt semmi más a vonalakon kívül. Csak azok az emberek voltak képesek elolvasni a tartalmát, akik írták, és akik rokonaik voltak nekik.  A könyvet még Leila nagyszülei írták.Tehát csak a Shini szemtechnikával  rendelkező emberek voltak képesek látni a betűket. Az Uhilok azonban úgy gondolták, hogy ez nem elég biztonság, így egy, azóta betiltott technikát alkalmaztak a könyvön. A lényege annyi volt a technikának, hogy csak olyanok nyúlhattak hozzá, akik ereiben az Uhil vér csörgedezik. Mindenki mást, aki a könyvhöz ért a tárgy megégette.

Leila visszatette a helyére a könyvet. Majd kiment a szobájából és az előszobáig meg sem állt. Szép lassan felhúzta a cipőjét és elindult Konoha legkedveltebb teázója felé. Majdnem minden ninja megfordul itt hetente akár többször is. Főleg a jouninok körében volt kedvelt ez a hely. Itt szoktak összeülni és panaszkodni vagy dicsekedni a geninjeikről. Beérve Leila feltűnésmentesen végignézett minden bent lévőn, és mivel nem találta köztük, akit keres, hát leült a leghátsó padok egyikébe. Pár óráig még ott ült, mire meglátta azt az embert, aki érdekelte. Nem az arcára figyelt fel, hanem a kezén lévő friss égésnyomra. Az illető egyedül érkezett és rögtön helyet is foglalt egy boxban. Leila felállt és beült ugyanabba a boxba, majd a karjait összefogva mélyen a ninja szemeibe nézett.

- Megtudhatnám, hogy mégis mit keresett a szobámban? – tette fel a kérdést.

- Hát lebuktam… - sóhajtott Hatake Kakashi a 7. csapat vezetője.