Másnap reggel borul volt az idő. Egyáltalán nem hasonlított
a tegnapihoz. Amerre a szem ellátott csak fekete felhők voltak. A napsugarak-
habár próbálták- sehol nem tudtak áttörni ezen. Még az ég is gyászolt. A tegnap
még gyönyörűen virágzó fák most fejet hajtava a szélnek engedték, hogy
irányítsa a testüket.
Leila a matt fekete ruháját vette fel. Tegnap szökött haza
érte, amikor a nővérek elmentek a kórterméből. Most az ágyán ül. Szomorúan a
kezeit nézte. A Hokagéra gondolt. A kedves öregemberre, aki megengedte, hogy a
faluban lakhasson, annak ellenére, hogy tudta ki ő. Fájdalmat nem érzett, de
sajnálatot igen. A gondolataiból Neji rázta fel, mikor belépett a szobába. Ő is
ugyanazt a gyászruhát viselte. Ahogy mindenki a városban. Nem szóltak
egymáshoz. És ezért a lány nagyon hálás volt. Semmi kedve nem lett volna éppen
most elcsevegni mindenféle dologról. A kórházból könnyen kijutottak. Az ápolók
elengedték őket azzal a feltétellel, hogy, ha végeztek azonnal vissza is
jönnek.
Így is történt. A temetés nem volt hosszú, de annál inkább fájdalmas,
hiszen a falu a vezetőjét vesztette el. A szertartás végeztével Neji
visszakísérte Leilát a kórházba. Egy elköszönés félét mormoltak, majd a fiú
lépett volna ki az ajtón, amikor főhősünk utána szól:
- Köszönöm – jutott hírtelen eszébe. Ha nem viszi el, akkor
kénytelen- kelletlen lett volna elszökni, ami nem kis macerával járt volna. A
fiú megtorpant, mintha csak most jönne rá, hogy a lány tud beszélni. Hátra
fordult és Leilára nézett. A szája mosolyra húzódott.
- Szívesen – majd kisétált az ajtón.
Az ég kezdett kitisztulni. A Nap győzedelmeskedett a felhők
fölött. Ahogy jött, úgy is ment el a rossz idő. A szél sem fújt többé. A fák
méltóságteljesen álltok, mint a cölöpök. Madarak szálltak rájuk. Az énekükre
Leila az ablakhoz ment és felhúzta azt. Jobb dolga nem akadt ezért hallgatta a
madarak dalait. Megnyugtatták a lelkét. Egy idő után azonban kezdte zavarni,
hogy annyira felesleges, hogy egy ablakból szárnyas állatok énekét van ideje
hallgatni. Haza akart menni. Már nagyon sok ideje bent volt a kórházba.
Legalábbis ő ezt gondolta. Igazából csak másfél hetet töltött ott. Lehúzta az
ablakot és felöltözött. A szokásos ruháját vette fel. Az ágyra rakott orvosi
göncökre rá sem nézett. Sokkal jobban szerette a saját ruháit. Egyetlen időtöltése
az olvasás lett volna, de ahhoz nem volt kedve. Ki nem akart menni, mert még
minden vizes volt. Így hát elindult a kórház folyosóján. Nézte a kórtermek
számait és az alattuk elhelyezett névsorokat, melyek jelezték, ki van éppen a
szobában. Elhaladt a 401-es szoba előtt, ami a Rock Lee nevet viselte. A lány
jól emlékezett erre a névre. Tudta, hogy a fiú Gaarával való harcban sérült
meg, és, hogy Nejinek a csoporttársa. Hírtelen ötletből benyitott. Tudni akarta
mi van a vele. Kész csoda volt, hogy Sivatagi Gaarával küzdött meg és még élt.
Kevés ilyen ember volt.
Mikor belépett, Lee-t az ágyában fekve találta. Aludt.
Mélyen. A jobb karja és lába végig gipszbe volt csavarva. A szoba elég kicsi
volt, kisebb, mint Leiláé. A lány becsukta maga mögött az ajtót. Az ágy végébe
ment és felemelte a kórlapot. Nem volt orvos, de még ő is egyértelműen megértette,
amit leírva talált. A fiú nagyon rossz állapotban van. Nagyvalószínűség szerint
nem lehet már ninja. Óvatosan visszacsúsztatta a lapot a helyére, majd
megindult kifele. Az ajtó előtt egy méterre azonban megtorpant. Lee
éjjeliszekrényén ugyanis egy pár szál nárcisz hervadozott egy vázában. Valaki
elfelejtette kicserélni a vizet. Leila odament megfogta a vázát, majd kiment
vele a mosdóba. Óvatosan kivette a virágokat és kiöntötte a vizet. Frisset tett
bele, és visszaindult. A szekrényre téve hátra lépett egyet és a művét nézte. A
nárciszok máris jobban érezték magukat. Fejeiket az ég felé fordították.
„Szerencsés vagy Lee!”- gondolta Leila magába, mintha a
fiúhoz beszélne-„Tudod én nagyon sokszor kerültem kórházba, de egyetlen egyszer
sem hoztak nekem virágokat. Senki nem tudatta velem, hogy örülne, ha jobban
lennék. Sőt még csak meg sem látogattak. Az első ember a te csoporttársad volt,
Neji. Persze ebbe nem számoltam bele, amikor a bátyám egyszer megjelent a
kórtermem ajtajában és dühösen ordítani kezdett velem, hogy mit keresek egy
kórházba és milyen ügyetlen vagyok. Elég vicces látvány lehettünk. A hétéves
lány, aki tetőtől- talpig be van kötözve és az egyetlen hozzátartozója, aki
ahelyett, hogy örülne, dühöng. Az orvosok fogták le és vitték ki. Két hetet töltöttem
ott, de többet nem látogatott meg. Szóval irigyellek, mert vannak olyan
emberek, akik megbíznak benned és te is bennük. Ha jól tudom, ezt hívják
barátságnak. Tudod nekem soha nem voltak barátaim. Talán a legközelebb ehhez
egy homokninja van. Jace-nek hívják. Bár őt sem mondanám barátnak. Soha az
életbe nem bíznám rá az életemet. Sőt talán senkire sem. Egyszer elkövettem ezt
a hibát és súlyosan megfizettem érte. De erre nem szívesen emlékezek vissza.
Most, hogy belegondolok, ha talán több ideje ismerném Neji-t bíznék benne és
talán barátok is lehetnénk. De attól félek, ha elmondom neki az igazat és
megbízom benne akkor elfordul tőlem. Az emberek mindig ezt tették. Féltek
tőlem. Amit meg is értek. És mivel elzárkóztak tőlem én is így tettem. Elég
abszurd azt mondani, hogy szerencsés vagy. Hiszen itt fekszel és lehet, hogy
Gaara tönkre tette az életedet, de én mégis irigyellek. Ha felépülsz, talán
segítek neked abban, hogy bosszút állj a homokninján. Bocsánat! Magamból
indulok ki. Én biztos ezt tenném. Megkeresném és meg akarnám ölni. De te nem
vagy ilyen, igaz Lee? Te nem indítanál bosszú hadjáratot. Ráadásul szinte
biztos vagyok benne, hogy nem épülsz fel. Akkor könnyen ígér meg az ember
mindent, ha jól tudja, úgysem kell betartania igaz? Na, jó úgy érzem muszáj
távoznom. Még a végén bejön egy nővér és jól letorkol, hogy miért vagyok itt.”
„ Gyógyulást”- vetette még oda elköszönés gyanánt. Ám épp,
amikor menni készült kifelé az ajtó kinyílt. Leila előre félt, hogy egy
szanitéc lesz, beviszi a szobájába és rázárja az ajtót, hogy többet ne tudjon
kijönni onnan. Akkor kénytelen lett volna feltörni a zárát, ezzel is kárt
csinálni, amit nem akart. De éppen, amikor már azon agyalt, hogy, hogyan lehet
egy kórház ajtaját feltörni meglátta, hogy, aki az ajtót kinyitotta nem orvos.
Ráadásul nem is egy személy.
