Leila a bátyját a konyhában találta meg.
- Talán néha gondolkozhatnál is, még mielőtt cselekszel… -
mondta a lány, miközben leült az egyik székre. Jake erre csak felkacagott.
- Ezt csak abban az esetben mondhatnád, ha bántottam volna,
de tudtommal nem így volt – borzolta össze a húga haját, mintha az még csak egy
kisgyerek volna.
- Én tényleg nem akarlak kioktatni, de mintha kidöntöttél
volna egy falat, nem mellesleg megfenyegettél egy Hyuugát… Ohh nem, egyáltalán
semmi meggondolatlan dolgot nem tettél, hisz az ember nap, mint nap csinál
ilyeneket… - állt Leila cinikusan fel az asztaltól.
Jake gyorsan témát terelt.
- Hogy van az oldalad? – kérdezte barátságosan. A hangjából
kihallatszódott, aggódott a húga miatt.
- Jól… Mármint jobban. De, ha nem emlékeztetnél rá, akkor
talán el is tudnám felejteni – mosolyodott el a lány. - Viszont van egy ennél
sokkal fontosabb megbeszélni valónk! Visszakaptad a nyakláncomat és a
fejpántomat?
Jake válaszadás helyett a sarokban lévő táskájához lépett.
Gyorsan kivette belőle az említett két tárgyat és a húgának adta.
- És a Hokagénak mit mondtál?
- Csak az igazat- villantotta meg Jake a ragyogóan fehér
fogait. – Tud a klánunkról, és arról, hogy a húgom vagy. Az itt maradási
feltételeid természetesen még mindig érvényben vannak, de a tanácsadók miatt ne
aggódj. Egyenlőre nem tehetnek semmit!
- Ez öröm hallani – mosolyodott el a lány is. – No,de
mesélj! Merre voltál azalatt a „pár” nap alatt ?
Jake órákig mesélt. A jelenlegi helyzetről más falvakban, a
küldetésiről, az emberekről, akikkel találkozott… Leila figyelmesen hallgatta.
Szerette, ha a bátyja mesélt neki.
Közben a Nap is levándorolt az égről, és átadta a helyét a
Holdnak.
A két testvér elment a saját- saját szobájába lefeküdni.
* * *
Hirtelen mindent tűz vett körbe. A lángok az ég felé
nyúltak, úgy téve, mintha meg akarnák kaparintani azt. Sikító emberek futottak
mindenfelé. Fiatalok, öregek, nők és férfiak egyaránt. Csak futottak, de, hogy
mi elől nem lehetett megállapítani. A káosz közepén egy kislány állt. Egy házat
nézett, ami lángokban állt. Csak nézte. Nem tett semmit. Körülötte futkostak a különböző
árnyak. Ő akkor sem tett semmit. Egy ember neki ment. Nem foglalkozott vele. A
földön ülve nézte tovább a lángokat. Ülve fele akkora volt, mint állva. Az
emberek ezután elkerülték. A sikítozás szép lassan abbamaradt. A tűz sem
terjedt tovább. Minden elcsöndesedett. De csak azért, hogy egy pillanat múlva
fülsüketítő sikoly vágja ketté a csöndet. A kislány azonnal felállt,
körbenézett, és a hang irányába kezdett el futni. Ismerte a hangot, nagyon is
jól. Futott, ahogy a lába bírta. Előtte három alak jelent meg. Kettő védekező
alakzatot vett fel, a harmadik egy kardot tartott feléjük.
A kislány nem hallott semmit. Csak a kard mozgását figyelte.
A kard a levegőbe lendült, és lecsapott, egyenesen az egyik alak gyomrába. Az
illető a seb ellenére állva maradt, és egy mozdulattal magamögé taszította a
másik, kisebb személyt. De nem volt mint
tenni. A kard újból lecsapott, és ezután a férfi - ,mert férfi volt – nem kelt
fel többet. A kisebbik ember, egy nő volt. A kislány felé kezdett el rohanni. A
lány ismerte. Valamit mondott a nő, de a kislány nem hallotta. Ekkor két kés
szelte át a levegőt. Eltalálták a nőt. Ő letérdelt. A kislányra nézett.
- Fuss – szinte csak suttogott, de a lány jól értette. Ezután
a nő szembefordult támadójával, és sikeresen meg is sebesítette. Megsebesítette,
hogy a következő pillanatban a támadója a kardjával átszúrhassa a szívét. A
kislány felsikított, ahogy meglátta, ahogy az anyja holtan esik össze.
- Leila! Ébredj! – rázta meg a húgát Jake. A lány zihálva
ébredt fel. Először azt sem tudta, hol van. Jakere pillantott. – Csak álmodtál –
mondta a fiú szomorúan. Nagyon is jól tudta, hogy miről álmodott a húga. Arról
az estéről, amikor a szüleik meghaltak. Jake óvatosan átölelte a lányt. Pár
percig így maradtak.
- Miért? Miért álmodok olyanról, amit nem láttam? – kérdezte
végül Leila, amikor sikerült megnyugodnia. Azon az estén az egész klán
elvesztette a látását 24 órára. Leila közel volt, amikor a szülei meghaltak, de
nem láthatott semmit. Ennek ellenére az eset után szinte minden nap sikítva
ébredt. Idővel ezek a rémálmok egyre kevesebbszer fordultak elő, de soha nem szűntek
meg. A lány sokáig magát okolta. Akkor már képzett ninja volt. Meg akarta
menteni a szüleit, de nem sikerült. Jake azzal nyugtatta, hogy, ha visszament
volna a szüleihez, akkor már ő sem élne.
- Nem tudom húgi, tényleg nem – sóhajtott egyet a fiú. –
Szeretnéd, hogy itt maradjak még egy kicsit, vagy megleszel?
- Nem vagyok gyerek – fintorodott el Leila, és egy mosolygás
félét erőltetett az arcára.– Megleszek!
Jake végigmérte a húgát, és eldöntötte, hogy nem csak a
becsületét akarja megvédeni, és tényleg minden rendben lesz vele.
Reggel hatkor a fiú megint belépett a húga szobájába. Szinte
szó szerint kirázta az ágyból, és közölte vele, hogy most edzeni fog menni. Kimentek
a közelben lévő erdőbe, és Jake feladatokat osztott a lánynak.
- Bemelegítésnek ötven körfutás a falu körül! Jó most négyszáz
fekvőtámasz! Még ötven körfutás! Ne lazsálj! Ez még csak bemelegítés….
Ebéd körül Leila kapott tízperc szusszanásnyi időt, és
valami ebédfélét. Majd minden folytatódott elölről.
Mire este hazaértek a lánynak mindene fájt. És pont ez volt
amire vágyott! Ő akart lenni a legerősebb ninja a világon, és Jake segítsége
ebben előre vitte.
Tíz körül bedőlt az ágyába, csak azért, hogy másnap a bátyja
megint elölről kezdhesse a tegnapot. És ez így ment egy hétig. Ezalatt a hét
nap alatt, főhősünk csomó sebet szerzett. A teste szinte minden szeglete be
volt kötözve…
Leila csapata eddig az ideig nem kapott küldetést, ami
furcsa volt, mert szinte minden csapatot állandóan megbízásokra küldtek.
A hetedik nap elteltével a lány kipihenten ébred fel. Az
órájára pillantott. Delet mutatott. Leila előre tudta, hogy mi lesz. Így
anélkül, hogy felöltözött volna, kiment a konyhába, és a hűtőre nézett. Egy
cetlit talált ott. Tudta mi van ráírva, anélkül, hogy elolvasta volna. De azért
mégis csak átfutotta a szemével.
Elmentem. Nem akartalak felébreszteni, hamarosan jövök. Vigyáz magadra!
Jake
A papíron Leila bátyjának a szörnyű kézírása volt
felfedezhető.
- Jellemző! Még csak elköszönni sem tud… - sóhajtott egy
nagyon a lány. Lassan megmosakodott, kicserélte a kötéseket és felöltözött.
Épp a reggelijét fogyasztotta, amikor kopogtak a bejárati
ajtón. A lány gyorsan ajtót nyitott. Egy jounin szinten lévő ninja állt a
kapufélfánál. A senseie, Eizan.
- A Hokage asszony azt üzeni, hogy küldetésre megyünk egy
másik csapattal. Szóval legyél a kapunál egy fél órán belül – adta ki az
utasítást, és még mielőtt bármit is reagálhatott volna Leila, Eizan lelépett.
A lány hanyagul becsapta az ajtót, és a szobájába ment. Összecsomagolta
a dolgait a válltáskájába, a fülhallgatóját pedig a zsebébe dugta.
Negyedóra múlva a kapunál volt. Utált késni. Hamarosan Doi
és Akihiko is megérkeztek. A lány körülbelül fél percet bírta hallgatni a
társalgásukat, utána a fülébe tette a fülest, és zenét hallgatott.
Hanyagul az kapunak támaszkodott, és várta, hogy eljöjjön a
megbeszélt idő. Közben a szemét lecsukta, és a gondolataiba mélyedt.
Öt perc késéssel meg is érkezett Eizan, de nem egyedül. Négy
másik ember jött velük.
„Küldetésre megyünk egy másik csapattal” – idézte fel Leila,
Eizan szavait.
„Ohh basszus…. Valaki elmondaná, hogy mégis mi a francért,
ezzel a csapattal?” - gondolta a lány
miközben végig nézett Gai sensei csapatán, és a szeme megállt Hyuuga Nejin.
