19. fejezet A két csapat hölgy tagjai

Az érkező sereg először észre sem vette a másik csapa tagjait. El voltak foglalva magukkal.

- Végre újra mehetek küldetésre! – ujjongott Lee, aki nem rég épült fel a Gaara elleni harcból. Mellette Tenten állt, a csapat egyetlen női tagja.

- Ha így folytatod az ugrálást, akkor lesérülsz, még mielőtt elindulhatunk volna! – ripakodott rá a fiúra.

- Ugyan Tenten! Úgy érzem most senki nem tud megállítani! – ugrándozott még mindig Lee. A csapat harmadik tagja csak egy halk morgást hallatott. Igazság szerint jelen pillanatban nem nagyon érdekelte őt, hogy a csapattársai mit is csinálnak. Csak a kapunak dőlő lányt nézte. Leila. A szeme csukva volt, és a füléből fülhallgató lógott ki. Úgy tűnt, nagyon el van foglalva a gondolataiban. A csapata két másik tagja néhány méterre tőle álltak, de nem nagyon tűnt úgy, mintha érdekelné őket a lány. Neji megerősítette magában, amit már eddig is sejtett. Ez nem egy csapat. Inkább Leila és két másik személy, akik félnek tőle. A lány egy pillanatra felnézett, egyenesen Neji szemébe. Egy röpke fintor jelent meg az arcán, majd újra lehunyta a szemét.

Nejinek eszébe jutott a néhány napja történt eset. Amikor az a férfi berontott a Hyuuga birtokra. A ház feje természetesen semmit nem mondott a fiúnak. Mindenki úgy tett, mintha nem is történt volna semmi.

- Akkor úgy hiszem, a fiatalság erejével indulhatunk is előre! – kiáltotta fel Gai sensei, kizökkentve ezzel Nejit a gondolataiból, és megszakítva Tenten és Lee beszélgetést.

- Sensei! Mégis milyen küldetésre megyünk? – kérdezte Tenten.

- Egy kisebb faluban van néhány rendbontó. Őket tesszük helyre – világosította fel Gai, miközben kicsit több mozdulatot tett, mint, ami egy magyarázást megérdemel.

- És ehhez két csapat kell? – a hang hallatán Akihikoban és Doiban megfagyott a vér. Egy pillanatra úgy érezték, hogy nincs ott, de most, hogy megszólalt a jelenléte is bizonyosságot nyert. Az sem volt túl jó jel, hogy Leila hangja ellenséges volt. Érezni lehetett, hogy nagyon nem akar itt lenni.

A testén lévő kötések most csak még félelmetesebben festették le, mint általában. A füles még mindig a fülében volt, de tudni lehetett, hogy már rég nem hallgat vele zenét, és inkább a környezete beszélgetését figyeli.

- A rendbontók ninják – világosította fel Eizan. Leila megában egy „remek” félét motyogott. Tenten egy lépéssel közelebb lépett Leila felé. Azonban rögtön ebben a pillanatban az útját Akihiko és Doi állták el.

- Ha jól tudom, még nem volt egymáshoz szerencsénk a nevem Akera Doi – villantott egy ezer wattos mosolyt a fiú. – Ez a langaléta mellettem pedig Adachi Akihiko – mutatott a ténylegesen magasabb társára. – Két évvel előttetek végeztünk az akadémián.

Tenten egy pillanatra elmosolyodott.

- Igen, emlékszem rátok a vizsgáról. Az én nevem Tenten, az az energiabomba pedig Rock Lee. Ő pedig itt mellettem Hyuuga Neji. Úgy néz ki, az elkövetkezendőkben együtt fogunk dolgozni. És a társatok ki? – mutatott a szőke hajú lányra. Akihiko és Doi egymásra néztek, majd Leilára.

- Mehetnénk már? – kérdezte a lány, ahelyett, hogy válaszolt volna Tenten kérdésére.

- Héjj kérdeztem valamit! – lépett még egyet előre a másik csapat lány tagja.

- Veszteseknek nem áll szándékomba válaszolni – utalt Leila a Temarival való küzdelmére. Ellökte magát a faltól, majd lassan megfordult, így háttal állt Tentennek. Szép lassan elindult, holott mindenki tudta, hogy fogalma sincs, hova fognak menni.

- Neked meg mi a? – kezdett bele mondandójába Lee, de Eizan sensei elé tette a kezét. Egy fejrázással hozta Lee tudatára, hogy nem érdemes ezzel tovább foglalkozni. – De sensei.. – kezdett bele megint a fiú.

- Elég. Hagyd annyiban – felelte a csapat kapitánya ellentmondás nem tűrő hangon. – Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha elindulunk.

Majd Leila után ő is kiment a falu kapuján. Szorosan követte Doi és Akihiko, és csak utánuk a másik csapat.

Ez a térforma azonban hamar megváltozott. Mivel a senseik egyike sem volt hajlandó elmondani, hogy mégis hova mennek, így ők kerültek a csapatok élére. Mögöttük szorosan Akihiko és Doi járt, akik egy centivel sem akartak volna távolabb lenni, a biztonságot adó jouninoktól. Ezután következett Lee, Tenten és Neji. Majd leghátul csöndben a gondolataiba merülve Leila. A zenét már rég visszakapcsolta.

Nem éppen könnyed tempóba mentek, de senki nem szólt emiatt. Akihiko és Doi a futásban, menekülésben voltak a legjobbak, Gai csapatának meg ez meg se kottyant.

Leila meg bemelegítésnek szokott ilyen tempóba futni.

Útközben csak néhány szót váltottak egymással. A madarak csicsergésé lehetett mindenhol hallani. Mér, akinek éppen nem a zene szólt a fülében.

Elhaladtak több kisebb falu mellett is. Amikor a negyediket hagyták el, Leila hírtelen előre sietett. Nem, mert tempót akart váltani, egyszerűen csak a csapat elejére ment, és egy fán megállt, kitartva a bal kezét egyesesen.

Eizan, Akihiko és Doi, akik jól ismerték a lányt, szintén megálltak rögtön. Gai és a csapat csak kicsit később. Szinte a lány mellett. Gai hátranézett a másik jouninra, majd Leilára.

- Mégis mi a baj? – kérdezte higgadt hangon. A lány nem felelt, helyette egy ágat letört a fáról, majd szép komótosan felállt. Az ágat egyenesen hajította el, pont arra, amerre mentek volna. Leilától úgy öt méterre egy halkabb robbanás hallatszott, majd követte még egy, és még egy, egészen addig, míg az előttük álló erdőrész lángokba nem állt.

- Levélbombák… - suttogta maga előtt Lee.

- Nem lett volna egyszerűbb, ha szólsz, és mondjuk nem robbantod fel az erdőt- kérte számon Tenten.

- Hiába szóltam volna, a bénaságoddal tuti belemész egybe. Különben is örülj, hogy megmentettem a hátsódat. Nézhettem is volna, ahogy elégsz… Most így belegondolva, az talán jobb ötlet lett is volna – sóhajtott egyet Leila. Azonban ő sem akarta, hogy az erdő leégjen, így gyorsan pecséteket formált, és egy vízstílusú technikával eloltotta a tüzet. Tekintve, hogy a közelben volt egy kis patak, ez nem okozott nehézséget.

- Remélem most örülsz – állt meg pontosan Tenten mellett a fán. A másik lány ijedtében egyet oldalra ugrott. Végig Leilát nézte, de nem látta volna, hogy megfordul, azt meg pláne nem, hogy mellé ér. A szőke hajú lány nem sokat törődött vele, szép lassan hátrament, ahol eddig is volt.

Ezután az eset után nem történt semmi leírásra való. A csapatok megpróbálták kitalálni, hogy ki tehette oda a csapdát, de érdemileg nem jutottak semmire.

Lassan besötétedett. Közös döntés alapján tábort vertek, egy kisebb tisztáson.

- Eizan! – szólalt meg Gai – Beszélhetnénk? - a másik csak egy fejbólintással válaszolt. Egy másodperccel később már egyikőjük sem volt ott.

Lee az ott maradottaktól körülbelül húsz méterre elkezdett fekvőzni.

- Te jó isten… Ez sosem tudja mikor kell pihenni? – nyögött fel Doi, aki, ha tehette volna, az egész életét pihenéssel tölti.

- Nem. Szerintem Lee a pihenés fogalmával nincs tisztában… - mosolyodott el Tenten. – Olyan maximalista. Úgy hiszem pont, mint a ti csapattársatok is.

Akihiko és Doi erre nem reagáltak semmit. Csak Leilára néztek. A lány szótlanul állt, nekik háttal. A csillagokat nézte, de nagyon is odafigyelt, hogy miről folyik a csevegés.

Annak ellenére, hogy háttal volt, mindenkinek tudta a helyzetét.

„ Tenten Akihiko és Doi között áll, tőlem körülbelül 15 méterre. Lee további 20-ra Észak- Dél irányába. Neji Doiéktól balra, körülbelül 15 méterre „- állapította meg magában Leila.

Meg egy halk sóhajtás következtében odavetette Tentennek:

- Ne próbálj meg úgy tenni, mintha ismernél.

- Semmi rosszat nem mondtam rólad. Szóval nem nagyon értem mi is a bajod. Borzasztóan túl drámázod a dolgokat!- fejezte be a mondandóját, amit rajta kívül mindenki tudott, hogy nem kellett volna.

A másodperc töredék részében iszonyat sok minden történt. Leila megvárta, hogy Tenten végig mondja, majd hirtelen megfordult és egy pillanat alatt a lány mögött termett. A két kezében egy-egy tört tartott. A bal kezében lévőt Tenten torka alá helyezte, míg a jobbat Lee torka alá, aki ugyanakkor érkezett meg Tentenhez. Leila számított rá, hogy a fiú a lány segítségére fog sietni, és arra is, hogy közel egy időben érnek oda. Ezért tette ki mind a két kezét. Akihiko és Doi még mielőtt Leila Tentenhez ért volna, hátra ugrottak. Ismerték a csapattársukat, és tudták, hogy ezt nem fogja szó nélkül hagyni.

Viszont még a legjobbakat is érheti meglepetés. Így főhősünket is. Tudta, hogy Neji a közelben van, de arra nem számított, hogy egy időben ér Tentenhez, mint Lee. Ez a súlyos elszámolás, most a torkának szegezett tőrrel mutatkozott meg.

Az alábbi felállást lehetett tehát látni: Tenten kővé dermedve, és éppen próbálja felfogni, hogy mi is történt. Mögötte Leila egy tőrt tart a nyaka alatt. Leilától jobbra Lee mozdulatlanul, ugyanis a lány a jobb kezében szintén egy vágóeszközt tart Lee torka alatt. Neji pedig Leila mögött a lány torka alá helyezett egy kést. Akihiko és Doi pedig a lehető legtávolabb.

- És most? Mit is szándékozol csinálni? – törte meg a csendet Neji. A lány nem válaszolt. Neji egy halkat sóhajtott. – Ha azokat a tőröket rosszra használod, az, az életbe kerülhet. Szóval szerintem az lenne a legjobb, ha letennéd őket.

- Az életembe? Elfelejtettél egy aprócska dolgot. Az előny nálam van. Ha úgy döntök, hogy mind a két társadat megölöm, mire te felocsúdnál, már halottak lennének. És talán még arra is lenne elég időm, hogy megforduljak, onnantól nyert ügyem lenne – fejezte be Leila, mintha csak csevegne. Olyan könnyeden beszélt a halálról.

- És képes lennél megölni valakit? – próbálkozott Lee. Nem volt túl jó ötlet. Leila a fiú szemébe nézett, majd jelentőség teljesen a tőrre, amit a nyakához szegezett.

- Képes lennél kinézni belőlem, hogy nem merem megtenni? – vágott vissza a lány, azonban Neji válaszolt erre a kérdésre.

- Amilyen könnyedséggel beszélsz a gyilkolásról, vagy egy pszichopata vagy, vagy már öltél embert. De úgy hiszem ez most mellékes. Igen, lehet, hogy megúsznád, de akkor mi lenne? A napjaid meg lennének számolva. Üldöznének – Neji hangja szintén nyugodt volt, pedig pont arról beszélt, hogy a társait, lehet megöli valaki. – És ismétlem, csak lehet. De az is valószínű, hogy itt helyben elvágom a torkodat.  

Leila szája széle egy apróbb mosolyra húzódott.

 – Ezekkel az idiótákkal szemben te gondolkodsz…

- De te ezt már rég tudtad. Anélkül, hogy kimondtam volna. Pont ezért nem akarod megölni őket – Neji és a lány keze egyszerre mozdult meg. Mind a ketten leeresztették a tőröket.

Tenten és Lee is egy métert hátrébb ugrottak. De Leila nem. Ő még mindig szorosan Neji előtt állt.

- De ez igaz rád is. Nem ölnél meg. Különben nem kapnál választ a kérdéseidre – mosolyodott el főhősünk.

- Miért, így kapok?

- Dehogy – kacagott fel a lány, és most volt az a pillanat, amikor ellépett Neji elől. A fiú egy fél fejjel magasabb volt nála. Ez nem is csoda, hiszen két év előnye volt.

Akihiko és Doi megkönnyebbül sóhaját talán a Föld másik részéről is lehetett hallani. 

18.fejezet Rémálmok

Leila a bátyját a konyhában találta meg.

- Talán néha gondolkozhatnál is, még mielőtt cselekszel… - mondta a lány, miközben leült az egyik székre. Jake erre csak felkacagott.

- Ezt csak abban az esetben mondhatnád, ha bántottam volna, de tudtommal nem így volt – borzolta össze a húga haját, mintha az még csak egy kisgyerek volna.

- Én tényleg nem akarlak kioktatni, de mintha kidöntöttél volna egy falat, nem mellesleg megfenyegettél egy Hyuugát… Ohh nem, egyáltalán semmi meggondolatlan dolgot nem tettél, hisz az ember nap, mint nap csinál ilyeneket… - állt Leila cinikusan fel az asztaltól.

Jake gyorsan témát terelt.

- Hogy van az oldalad? – kérdezte barátságosan. A hangjából kihallatszódott, aggódott a húga miatt.

- Jól… Mármint jobban. De, ha nem emlékeztetnél rá, akkor talán el is tudnám felejteni – mosolyodott el a lány. - Viszont van egy ennél sokkal fontosabb megbeszélni valónk! Visszakaptad a nyakláncomat és a fejpántomat?

Jake válaszadás helyett a sarokban lévő táskájához lépett. Gyorsan kivette belőle az említett két tárgyat és a húgának adta.

- És a Hokagénak mit mondtál?

- Csak az igazat- villantotta meg Jake a ragyogóan fehér fogait. – Tud a klánunkról, és arról, hogy a húgom vagy. Az itt maradási feltételeid természetesen még mindig érvényben vannak, de a tanácsadók miatt ne aggódj. Egyenlőre nem tehetnek semmit!

- Ez öröm hallani – mosolyodott el a lány is. – No,de mesélj! Merre voltál azalatt a „pár” nap alatt ?

Jake órákig mesélt. A jelenlegi helyzetről más falvakban, a küldetésiről, az emberekről, akikkel találkozott… Leila figyelmesen hallgatta. Szerette, ha a bátyja mesélt neki.

Közben a Nap is levándorolt az égről, és átadta a helyét a Holdnak.

A két testvér elment a saját- saját szobájába lefeküdni.

*       *       *

Hirtelen mindent tűz vett körbe. A lángok az ég felé nyúltak, úgy téve, mintha meg akarnák kaparintani azt. Sikító emberek futottak mindenfelé. Fiatalok, öregek, nők és férfiak egyaránt. Csak futottak, de, hogy mi elől nem lehetett megállapítani. A káosz közepén egy kislány állt. Egy házat nézett, ami lángokban állt. Csak nézte. Nem tett semmit. Körülötte futkostak a különböző árnyak. Ő akkor sem tett semmit. Egy ember neki ment. Nem foglalkozott vele. A földön ülve nézte tovább a lángokat. Ülve fele akkora volt, mint állva. Az emberek ezután elkerülték. A sikítozás szép lassan abbamaradt. A tűz sem terjedt tovább. Minden elcsöndesedett. De csak azért, hogy egy pillanat múlva fülsüketítő sikoly vágja ketté a csöndet. A kislány azonnal felállt, körbenézett, és a hang irányába kezdett el futni. Ismerte a hangot, nagyon is jól. Futott, ahogy a lába bírta. Előtte három alak jelent meg. Kettő védekező alakzatot vett fel, a harmadik egy kardot tartott feléjük.

A kislány nem hallott semmit. Csak a kard mozgását figyelte. A kard a levegőbe lendült, és lecsapott, egyenesen az egyik alak gyomrába. Az illető a seb ellenére állva maradt, és egy mozdulattal magamögé taszította a másik, kisebb személyt.  De nem volt mint tenni. A kard újból lecsapott, és ezután a férfi - ,mert férfi volt – nem kelt fel többet. A kisebbik ember, egy nő volt. A kislány felé kezdett el rohanni. A lány ismerte. Valamit mondott a nő, de a kislány nem hallotta. Ekkor két kés szelte át a levegőt. Eltalálták a nőt. Ő letérdelt. A kislányra nézett.

- Fuss – szinte csak suttogott, de a lány jól értette. Ezután a nő szembefordult támadójával, és sikeresen meg is sebesítette. Megsebesítette, hogy a következő pillanatban a támadója a kardjával átszúrhassa a szívét. A kislány felsikított, ahogy meglátta, ahogy az anyja holtan esik össze.

- Leila! Ébredj! – rázta meg a húgát Jake. A lány zihálva ébredt fel. Először azt sem tudta, hol van. Jakere pillantott. – Csak álmodtál – mondta a fiú szomorúan. Nagyon is jól tudta, hogy miről álmodott a húga. Arról az estéről, amikor a szüleik meghaltak. Jake óvatosan átölelte a lányt. Pár percig így maradtak.

- Miért? Miért álmodok olyanról, amit nem láttam? – kérdezte végül Leila, amikor sikerült megnyugodnia. Azon az estén az egész klán elvesztette a látását 24 órára. Leila közel volt, amikor a szülei meghaltak, de nem láthatott semmit. Ennek ellenére az eset után szinte minden nap sikítva ébredt. Idővel ezek a rémálmok egyre kevesebbszer fordultak elő, de soha nem szűntek meg. A lány sokáig magát okolta. Akkor már képzett ninja volt. Meg akarta menteni a szüleit, de nem sikerült. Jake azzal nyugtatta, hogy, ha visszament volna a szüleihez, akkor már ő sem élne.

- Nem tudom húgi, tényleg nem – sóhajtott egyet a fiú. – Szeretnéd, hogy itt maradjak még egy kicsit, vagy megleszel?

- Nem vagyok gyerek – fintorodott el Leila, és egy mosolygás félét erőltetett az arcára.– Megleszek!

Jake végigmérte a húgát, és eldöntötte, hogy nem csak a becsületét akarja megvédeni, és tényleg minden rendben lesz vele.

Reggel hatkor a fiú megint belépett a húga szobájába. Szinte szó szerint kirázta az ágyból, és közölte vele, hogy most edzeni fog menni. Kimentek a közelben lévő erdőbe, és Jake feladatokat osztott a lánynak.

- Bemelegítésnek ötven körfutás a falu körül! Jó most négyszáz fekvőtámasz! Még ötven körfutás! Ne lazsálj! Ez még csak bemelegítés….

Ebéd körül Leila kapott tízperc szusszanásnyi időt, és valami ebédfélét. Majd minden folytatódott elölről.

Mire este hazaértek a lánynak mindene fájt. És pont ez volt amire vágyott! Ő akart lenni a legerősebb ninja a világon, és Jake segítsége ebben előre vitte.

Tíz körül bedőlt az ágyába, csak azért, hogy másnap a bátyja megint elölről kezdhesse a tegnapot. És ez így ment egy hétig. Ezalatt a hét nap alatt, főhősünk csomó sebet szerzett. A teste szinte minden szeglete be volt kötözve…

Leila csapata eddig az ideig nem kapott küldetést, ami furcsa volt, mert szinte minden csapatot állandóan megbízásokra küldtek.

A hetedik nap elteltével a lány kipihenten ébred fel. Az órájára pillantott. Delet mutatott. Leila előre tudta, hogy mi lesz. Így anélkül, hogy felöltözött volna, kiment a konyhába, és a hűtőre nézett. Egy cetlit talált ott. Tudta mi van ráírva, anélkül, hogy elolvasta volna. De azért mégis csak átfutotta a szemével.

Elmentem. Nem akartalak felébreszteni, hamarosan jövök. Vigyáz magadra!

                                                                                          Jake

A papíron Leila bátyjának a szörnyű kézírása volt felfedezhető.

- Jellemző! Még csak elköszönni sem tud… - sóhajtott egy nagyon a lány. Lassan megmosakodott, kicserélte a kötéseket és felöltözött.

Épp a reggelijét fogyasztotta, amikor kopogtak a bejárati ajtón. A lány gyorsan ajtót nyitott. Egy jounin szinten lévő ninja állt a kapufélfánál. A senseie, Eizan.

- A Hokage asszony azt üzeni, hogy küldetésre megyünk egy másik csapattal. Szóval legyél a kapunál egy fél órán belül – adta ki az utasítást, és még mielőtt bármit is reagálhatott volna Leila, Eizan lelépett.

A lány hanyagul becsapta az ajtót, és a szobájába ment. Összecsomagolta a dolgait a válltáskájába, a fülhallgatóját pedig a zsebébe dugta.

Negyedóra múlva a kapunál volt. Utált késni. Hamarosan Doi és Akihiko is megérkeztek. A lány körülbelül fél percet bírta hallgatni a társalgásukat, utána a fülébe tette a fülest, és zenét hallgatott.

Hanyagul az kapunak támaszkodott, és várta, hogy eljöjjön a megbeszélt idő. Közben a szemét lecsukta, és a gondolataiba mélyedt.

Öt perc késéssel meg is érkezett Eizan, de nem egyedül. Négy másik ember jött velük.

„Küldetésre megyünk egy másik csapattal” – idézte fel Leila, Eizan szavait.

„Ohh basszus…. Valaki elmondaná, hogy mégis mi a francért, ezzel a csapattal?” -  gondolta a lány miközben végig nézett Gai sensei csapatán, és a szeme megállt Hyuuga Nejin. 

17. fejezet A Hyuuga birtokon...

- Jake! – kiáltott Leila a bátyja után. Persze hiába. A fiú már rég nem tartózkodott a házban. Csak egyfelé mehetett és ez nem más volt, mint a Hyuuga-birtok.

„ Ez így nagyon nem jó… Ha Jake kicsapja a hisztit annak még én iszom meg a levét” – gondolta magába főhősünk, miközben a bátyja után eredt.

Persze a birtok a falu másik végében volt… Leilának esélye sem volt utolérni a fiút. Annak ellenére, hogy a lány nagyon gyors volt. Végig szaladt az utcákon, ugrált a háztetőkön. Néha majdnem elgázolt valakit, de ez nem érdekelte. Körülbelül félperces lemaradása volt, bátyjához képest…

*        *        *

Jake hatásos belépőt választott. Mármint, ha hatásosnak nevezhetjük azt, hogy az egyik falat kidöntötte. A chakrája alapján könnyen megállapította, hogy melyik helyiségben van Haru. Onnantól nem volt mese. Nem vesztegetett időt arra, hogy megkeresse, hol van az ajtó. Nagy porfelhő kísérte, amikor belépett a szobába. Csupán csak egy másodpercet töltött azzal, hogy megnézze, kik vannak még bent. Egy fiatalabb fiú, egy lány, Hyuuga Hiashi és Haru. Hiashi Jake felé lépett, az arcán értetlenség honolt. Először a falban tátongó lyukat nézte, majd a fiút.

Jake persze annyira nem foglalkozott a klán fejével. Egyenesen Haru felé indult.  Még mielőtt bárki is bármit tehetett volna megragadta Haru ruháját a nyakánál fogva. A két fiatalabb gyerek azonnal támadó pozíciót vett fel, de Hiashi leintette őket.

- Mégis mit csinál? – tette fel a kérdést, nyugodt hangon a klán feje. Talán ő őrizte meg egyedül a hidegvérét a szobában.

- Ohh csak megmutatom neki, hogy nem minden Uhil olyan nyugodt természetű, mint a húgom! – köpte a szavakat. Haru szemében ijedség tükröződött.

- Kérem eresszen el! –motyogta.

- Legközelebb előbb gondolkozik, még mielőtt cselekszik! Nézzen a szemembe! – utasította, viszont az nem engedelmeskedett, így Jake megrázta a férfi vállát, amitől az kénytelen kelletlen a szemébe nézett – Ettől a tekintettől fél annyira, nem? – tette fel idegesen és dühösen a kérdést Jake. A szeme vérvörösen izzott.

Haru arcán még nagyobb félelem látszódott, mint eddig. Jake felemelte az egyik kezét és épp behúzni készült a férfinak, amikor a szobát éles hang szelte át.

- Elég! – Leila a falnál állt, ahol Jake rögtönzött ajtót csinált. A hangja éles, és parancsoló volt. Minden tekintet ráfordult, kivéve a bátyjáét. Ennek ellenére a levegőben megállt a keze. – Jake! Ereszd el! – mondta utasítóan a lány, és mikor látta, hogy a fiú nem engedelmeskedik, hozzátette. – Most!

Hosszú másodpercek teltek így el. Leila az „ajtónál” állt, Jake Harut fogta, Hiashi pedig őket nézte. Sokáig senki nem mozdult meg.

Leila lassan végig nézett a szobában. Először a tekintete a fiatalabb lánnyal találkozott. Már látta a chunnin-vizsgán. A selejtezőn esett ki. Hinatának hívták, ha főhősünk jól emlékezett a nevére. Hinata félve nézte az eseményeket. Ami nem is volt csoda. Jake látványa eleve félelmetes volt. Magas, fekete hajú, izmos, széles vállú fiúról volt szó. Ráadásul a rengetek fegyver sem volt barátságos, amiket magán hordott.

Hinata hamar elkapta a tekintetét, és másfele kezdett nézni. Leila is így tett. A következő ember, akit végig mért, Hiashi volt. A klán feje. Általában nyugodt természete volt. Próbálta nem előhozni a viszályokat az Uhilok és a Hyuugák között.

Hiashi most is nyugton nézte, hogy Jake mit reagál a húga parancsára. Persze gondolni lehetett, hogy ha nem éppen barátságos lépést fog tenni a fiú, akkor nem tetszésének hangot is fog adni.

Az utolsó személy, aki Leila számára érdekes volt, Hyuuga Neji személyében nyilvánult meg. A fiú Hiashi mellett állt. Kevésbé volt nyugodt, mint a klán feje, de nem is mondtatni, hogy ideges volt. Ugrásra készen állt, és meredten bámulta Jaket. Leila visszafordította a fejét a bátyjára.

- Jake, kérlek. Nem te laksz itt, hanem én! Nem magad alatt vágod a fát, ha megütöd, hanem alattam! – mondta már kedvesebben, mint az előbb.

Megint hosszú másodpercek teltek el, amikor végre Jake elengedte Harut.

Egy halk sóhajtás hallatszott Leilától. A lány Hiashi felé fordult.

- Elnézést kérek a bátyám modora miatt! – mondta szép csöndesen, de persze a fiú közbe vágott.

- És a nagy frászt kérsz elnézést! Örüljenek, hogy ma kedves kedvembe voltam! – nézett végig a szobában. – Még lesz utóhangja ennek az esetnek! Nem hagyom, hogy megússza ezt a dolgot ez a szemét! – mutatott Harura. Majd szó nélkül kisétált az általa teremtett ajtón.

Létezik egy úgynevezett Összefogott Klánok Szervezete. Szinte az összes klán benne van. A szervezet azért lett létrehozva, hogy a rivalizálódó klánok között megoldják a problémákat. Az ötlet a Hyuugák és Uhilok közti csata után vetődött fel. Ha valamelyik családnak gondja van a másikkal, akkor itt panaszolhatja el, hogy mi és miért. Ugyanígy feljelentést is lehet tenni, amit a szervezet vezetői kivizsgálnak, majd igazságos ítéletet hirdetnek.

Jake a feljelentésre gondolt, amikor kimondta, hogy még lesz folytatása a dolgoknak. Nejin és Hinatán kívül ezt mindenki tudta.

Leila még egyszer végig nézett az „ajtón”.

- A károkat természetesen kifizetem – hajolt meg Hiashi előtt. A férfi azonban nem tudott erre válaszolni, ugyanis Jake mély és utasító hangja szelte át a teret.

- Leila! – a lány tudta jól, hogy az lesz a legjobb, ha elindul a bátyja után. Még egyszer utoljára meghajolt majd kiment szó nélkül. Hiashi sem szólt semmit, egészen addig, amíg el nem tűnt.

- Haru beszélnünk kell most! – mondta parancsolóan. Az említett személy óvatosan elindult, Hiashi követte.

- Mégis mi volt ez? – tette fel a kérdést Neji.

- Az nem tartozik rád! – mondta ellentmondás nem tűrő hangon a klán feje, majd kiment a szobából otthagyva Nejit és Hinatát.

16.fejezet Jake haragja

- Tsunade – fordult Jake a Hokage asszonyhoz. – Ez a lány itt a húgom. És a nyaklánc, amit a kezedben tartasz az övé. Tudom régen azt mondtam, hogy csak egy van a világon és az, az enyém, nos… Bizonyos okok miatt hazudtam ezt. És, ami pedig a fejpántot illeti… Azt jobb lenne inkább nem az utcán megbeszélni. – fejezte be. A hangneméből hamar ki lehetett találni, hogy régóta ismerik egymást, és viszonyuk barátságos.

A nőn látszott, hogy emészti a mondottakat. Végül megszólalt.

- Sosem hallottam volna, hogy van húgod! Még tőled sem.

- Igen erről is majd beszélni szeretnék veled. De ismételten nem az utcán. Jobb lenne, ha ezt a szegény lányt hazaengednénk, mi meg elvonulnánk… - ajánlotta fel Jake.

- Per pillanat kisebb nagyobb gondom is van! Nem könnyű hirtelen Hokagénak lenni! – sóhajtott egyet a nő. - Éppen a papírügyeket intézni indultam, szóval, amíg a hivatalba érek lesz időd elmagyarázni.

- Persze tégy csak úgy mintha nem hallottad volna, hogy nem az utcán akarok erről beszélni! – ennek ellenére Jake elindult a Hokage után. – Na mindegy! Otthon találkozunk húgi! – vetette még oda Leilának.

A lány egyedül maradt az utcán. A nyakláncát, és a fejpántját Tsunade elvitte, de jól tudta, hogy hamarosan újra a táskájában lesz, hála a bátyjának. Lassan összepakolta még, ami a földön volt, és már indult is hazafelé.

Jake volt az egyetlen ember, akit megbecsült, mindig örült, amikor a fiú hazalátogatott, kivéve most. Az oldala még mindig fájt, hála Harunak, és, ha megtudja a bátyja, hogy mi történt abból semmi jó nem fog kisülni. Így egy lehetőség maradt. Nem szólni neki. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Jake nagyon könnyen kiszúr mindent, és utána már nincs mese, akár erőszakkal is megtudja, hogy mi történt...

Leila hazaérve átbaktatott az előszobán és a konyhán, egyenesen a szobájába. A sarokba leszórta a cuccait, és ledőlt az ágyára. A legegyszerűbb taktikát választja. Azt mondja a bátyjának, hogy kimerült, és nem akar semmit sem csinálni, csak pihenni. És közben reménykedik.

Jake egy félórán belül haza is ért. Egyenesen a húga szobájába ment. Kopogás nélkül felrántotta az ajtót.

- Na tessék. Pár napra hagylak itt, és mire visszatérek magyarázkodnom kell miattad a Hokagénak. Szörnyű vagy! – nevetett fel. Persze nem gondolta komolyan. Az egyetlen dolog, amit az élete árán is megvédett volna, az a húga volt. Mindent megtett volna érte.

- Én nem mondanám, hogy PÁR napra hagytál magamra. Ha egy tini lányt egyedül hagysz, akkor vállald a következményeket!  - mosolygott Leila is. Még mindig az ágyában feküdt, lecsukott szemekkel.

- Úgy beszélsz magadról, mintha egy átlagos tini lennél. Pedig nem vagy az! Épp ezért merészelem azt mondani, hogy pattanj ki az ágyból, és irány edzeni! – lépett közelebb Leilához Jake. Most alaposan végig mérte, hogy mennyit változott a lány azalatt a „pár” nap alatt. Kicsivel magasabb lett, és a haja is megnőtt. Ennyi. Legalábbis kívülről.

- Most érkeztél, és máris úgy teszel, mint egy rabszolgahajcsár… És én vagyok a szörnyű? – próbálkozott a főhősünk.

- Hm.. Régen pedig mindig azt akartad, hogy eddzünk együtt. Csak nem megváltozott a véleményed? Már nem annyira fontos, hogy erős legyél? – csodálkozott Jake. Valami nem stimmel, ezt tudta jól. Még mielőtt Leila válaszolt volna, a fiú megfogta a paplan szélét, és szó szerint kirázta a lányt az ágyból. Hangos puffanással, és káromkodással ért földet.

- Mégis mit művelsz? – ült fel a földön és csak egy apró szemöldökráncigálás jelezte, hogy az oldalába belenyilallt a fájdalom. Tényleg csak egy icipici jel volt, mégis elég, hogy Jake felfigyeljen rá.

- Csak megpróbálom kideríteni, hogy mi történt veled – kerülte meg az ágyat a fiú. – Állj csak fel! – utasította. Leila engedelmeskedett, és szinte tökéletesen egyenesedett fel. A hangsúly azonban a szintén van. Jake egy lépést hátrált.

- Mégis mi történt az oldaladdal? – tette fel a kérdést.

- Tényleg minden serülésemről be kell számolnom? – gúnyolódott a lány.

- Nem csak azokról, amelyekről nem akarod, hogy tudjak!

- Akkor az összesről. Ezt te is nagyon jól tudod! Nem szeretek beszélni a sebeimről! Mert azok a … - a fiú közbe vágott.

- Gyengeség jelei… Tudom…tudom… Ellenben ez – és megint mielőtt Leila reagálhatott volna Jake felhúzta a pólóját. – Ellenben ez, egy olyan sérülés, amin nincs külső nyom. Tudod ki csinál ilyen sebet? Vagy mondjam inkább, hogy kik? Mégis mi történt közted és a Hyuugák között?

- Semmi érdekes – akarta annyiban hagyni a lány. Hirtelen érdekesnek találta a szoba másik felében lévő íróasztalát. Sőt bármi érdekesebb volt, mint a bátyja szeme. Jaket azonban nem lehetett megállítani. Ha valamit meg akart tudni, akkor azt megtudta. A húga álla alá nyúlt és rávette, nézzen a szemébe.

Jake a szemtechnikája segítségével könnyen beletudott látni mások elméjébe. Ez azonban csak bizonyos távolságon belül működött. Leila viszont ezen a távolságon belül volt. Bátyja pár pillanat múlva már tudta, hogy mi történt Haru és húga között az erdőben.

- Az a mocsok szemét – harapta le a mondat végét Jake. Megfordult és elindult kifelé.

- Várj! Mégis hova akarsz menni? – kiáltott utána a lány.

- Szerinted? Meglátogatom azt az állatot – és ez az, amit Leila el akart kerülni. A testvére dühét. Ha most jelenetet rendez a Hyuugák között, annak majd még megisszák a levét.

Főhősünk futva eredt a bátyja után.  

15.fejezet Egy hosszú nap kezdete....

- Megcsináltuk! Megcsináltuk! Megcsináltuk! – ujjongott Doi. Már vagy ezredszerre mondta el ezeket a szavakat. Pedig csak egy C szintű küldetésről volt szó. Körülbelül fél óra alatt végeztek vele. Még jócskán reggel volt, a világ még csak most kezdett el ébredezni, de ők már hazafelé tartottak.

- Talán úgy lenne helyes, ha azt mondanád, hogy megcsináltam! – helyesbítette Leila. Egy küldetésről jöttek vissza, és szó, mi szó, tényleg szinte csak a lány csinált valamit. Néhány rablót kellett elkapniuk, akik még csak nem is voltak ninják…

„ El sem hiszem, hogy még ez is nehézséget okoz nekik… Nem akarok több C szintű küldetést! „ – gondolta mérgelődve főhősünk.

- Srácok van egy hírem – terelte a témát Eizan. A csapat egyetlen lány tagja tudta jól, hogy a „srácok” megszólítás rá nem vonatkozik, de ennek ellenére odafigyelt senseire. – Ma érkezik meg az új Hokage a városba! – Doi és Akihiko egyszerre álltak meg.

- És mégis ki lesz az?? – ujjongtak, mintha csak azt mondták volna nekik, hogy meglepetés bulijuk lesz.

- A legendás Sannin egyik tagja . A neve Tsunade – közölte velük örömteljesen a csoport vezető.

- Egy nő lesz az ötödik? – Doi felnevetett. Elbeszélgettek még egy darabig, de Leila inkább más merre figyelt. Az új Hokagét ellene fogják fordítani a tanácsadók. Ebben biztos volt.

Beértek a faluba, amikor Leila hirtelen megállt. A többiek kérdőn felé fordultak.

- Innen a ti feladatotok. Legalább ti is csináltok valamit! Adjátok le a küldetés adatait. Én elmentem. Azzal fogta magát megfordult és már ott sem volt.

A közeli kis erdőben megállt és elkezdett edzeni. Leginkább a vérörökségét próbálta minél jobban kiélesíteni.

Egyetlen közönsége a madarak társasága volt. Néha néha egy-egy hal a közelben folyó kispatakban figyelte a lányt. De emberi lélek sosem. Ezért is szerette ezt a kis helyet. Nehezen volt megtalálható.

Fél órát sem edzett, amikor az elmélete megdőlt, mert egy másik ember chakrájára lett figyelmes.

- Miben segíthetek? – kérdezte a lány háttal állva. Nem akart megfordulni, mivel tudta jól, hogy társasága a Hyuuga klánba tartozik.

- Beszélni veled- hangzott a válasz. A férfi- mivel férfi volt- hosszú ősz hajjal rendelkezett. A homloka nem volt takarva, szóval a főházból származott. Öregebb volt, így főhősünk egyből tudta, hogy ellenséges viszonyban van vele, hisz emlékszik a régi csatákra a két klán között.

- Mégis miről? – Leila még mindig háttal állt és nem is szándékozott megfordulni. Csak azt akarta, hogy elmenjen. Ő nem érhetett hozzá, a szerződés miatt, ami most, hogy új Hokage lesz nagyon fontos volt.

- Nem kertelek. Menj el a faluból! – jelentette ki a férfi. A lány nem tudott ellenállni elmosolyodott.

- Majd, ha fagy.

- És, ha a Hokage tiltani ki? – lépett közelebb a férfi.

- Ez nem fog előfordulni – válaszolta annak ellenére, hogy már ő is eljátszott a gondolattal. – Mégis ki maga?

- A nevem Haru. És hidd el hamarabb el fogsz menni, mint gondolnád! – még egy lépés Leila felé.

- A csaták miatt dühös rám? A miatt akar eltávolítani? Nem gondolja, hogy ez visszafelé is igaz lehet? – tette fel egymás után a kérdéseket a lány.

- Nem vagyok köteles neked válaszolni. Jól tudom, hogy, ha csatába bocsátkozol egy Hyuugával, akkor szabályt szegsz és el kell hagynod a falut? – a hangja tele volt gúnnyal. Leila erre nem felelt. Egyből látta, hogy mit akar a férfi. És, ha rá fog támadni, akkor elég kicsi az esély, hogy a lány hagyni fogja… Ebben az esetben, viszont el kell hagynia Konohát. Így nem volt más választása. Megfordult és a két kezét kitette oldalra.

- Ha meg akar ütni, akkor üssön.  Hagyni fogom magam – szívta be mélyen a levegőt főhősünk.

- És azt gondolod, hogy megállod, ne üss vissza? – az a cinikus mosoly egyszerűen szörnyű volt.  Még mielőtt a mondat végére ért volna, már támadott is. Persze Leila simán kivédhette volna, de nem akarta. Hagyta, hogy a férfi tenyere elérje az oldalát. És, hogy utána a fájdalom térdre kényszerítse. Viszont ahelyett, hogy ellentámadásba kezdett volna, inkább csak a földön ült és várta, hogy elég volt e mér a férfinak.

Haru nem volt elégedett. Látta, hogy Leila most túl sok akaraterővel rendelkezik, és nem fog visszaütni. Így fogta magát és se szó se beszéde elment. Végig a hátát mutatta, hátha a lány megtámadja, de ez nem történt meg.

- Mocskos állat – sziszegte a lány, miután egyedül maradt. Pecséteket formált a kezeivel és gyógyító jutsut használt az oldalán. Azonban nem nagyon jeleskedett ezen a téren, így csak kis mértékben sikerült meggyógyítania magát.

Egy Hyuuga ütése nem semmi, még akkor sem, ha valamilyen szinten meg van gyógyítva. Az edzést elnapolta, és inkább megfogta a táskáját, hazaindult. A házához vezető sarkon fordult be, amikor a táskája pántja megadta magát és elszakadt. Szerencsétlenségére nem volt a zipzár behúzva, így elég sok minden a földön landolt. Néhány tör, ételtablátták becsomagolva, a homorejteki fejpánt, amit mindig magánál hordott csak úgy emlékbe, egy pár plusz kesztyű, és a nyaklánca. A nyaklánc viszonylag egyszerű volt. És Leila nem olyan lány volt, aki ékszert hord. Ez a lánc azonban sokat jelentett neki. A klánjában mindenkinek volt egy ilyen nyakbavalója. Nem szépségből hordták, sokkal inkább segítésnek. A láncban sűrített chakrát lehetett tárolni, melyet harc alatt elő lehetett hívni. Néhány Uhil jutsut csak ezzel az ékszerrel lehet megcsinálni. Azonban volt egy hátulütője. Használat után az illető nagyon lefáradt vagy akár el is ájulhatott. Illetve, ahhoz, hogy újra lehessen használni, fel kell tölteni chakárval, amit csak úgy lehetett, ha az illető hordta. Ez azonban igen veszélyes volt, mert,  a lánc el tudta szívni a használója összes chakráját. Ebben az esetben az illető meghalt. Leila éppen ezért nem is használta még az ékszert. Eddig csak a bátyját látta harc közben használni.

A lánc azonban most ott hevert a földön a többi dologgal együtt. A lány óvatosan lehajolt, mivel nagyon fájt az oldala, és a tárgyak után nyúlt, halk káromkodások közepette. Éppen a fejpántját tette volna el, amikor egy kéz került a kezére. Annyira az oldalára koncentrált, hogy nem vette észre, a közelben vannak emberek.

- Megmagyaráznád ezt? – kérdezte a nő, a fejpántra mutatva. Rövid fekete haja és szeme volt. Leila előre látta, hogy hosszas magyarázkodásban lesz része. Hát igen. Konoha nem nagyon örülne, ha kiderülne, hogy ő igazából egy kém Homokrejtekből, ami természetesen nem igaz, de mindenki ezt gondolná, ha kitudódna, hogy egy fejpánt volt nála.

- Igazából ez egy hosszú történet, amit menten el is mondanék, csak éppen sietek… - erőltetett egy mosolyt a lány magára.

- Ó igen? Akkor már ezt is magyarázd el kérlek! – az előző nő mögött egy másik jelent meg. Szőke haja két copfba fogva oldalt lógott. Meglehetősen nagy melleinek sok kilátást hagyott, és egy kabátot viselt, melyre „ szerencsejáték” felirat volt hímezve. De Leila figyelmét nem ez kötötte le. A nyakláncát tartotta a kezében.

- Azt adja vissza! – váltott hangnemet azonnal a lány. A hangja hideg lett. Nem tűrt ellentmondást.

- Egyszer találkoztam egy neves ninjával. Ő hordott ilyen láncot. Azt mondta, nincs párja a világon, és én nem is találkoztam még egy ugyanilyen ékszerrel, egészen mostanig. Honnan szerezted? – a nő sem kedves hangon szólt. Leila lefejtette a másik kezét a sajátjáról, és felegyenesedett.

- Nem tartozom önnek magyarázattal. A lánc az enyém. Legyen elég ennyi.

- Jobb lesz, ha inkább ezt máshol beszéljük meg. – mondta a szőke és intett egyet. Hirtelen egy tucat ANBU ügynök jelent meg főhősünk körül. És ekkor esett le neki, aminek már rég le kellett volna esnie.

„ Jesszusom csak azt ne mondják, hogy ő lesz az új Hokage….”

- Nézze itt egy hatalmas félreértés történt! – kezdett bele Leila, de közbevágtak.

- Azt majd meglátjuk. Éppen az előbb találtunk nálad két olyan tárgyat, amiknek nem szabadna a tulajdonodnak lennie. Remélem ezt majd kitudod magyarázni! – mikor a nő a végére ért, egy hatalmas porfelhő lepte el a helyet. Pár másodperc alatt kitisztult minden, de egyel többen voltak, mint eredetileg.A plusz személy Leila mellett állt.

- Hokage asszony! Talán, ha végig hallgatná, akkor választ is kapna – jelentette be az új alak kedves, de mégis parancsoló hangon. A személy fekete bőrnadrágot, fekete feszülős pólót viselt. Fekete haja, amit apjától örökölt elég hosszúra nőtt ahhoz, hogy a szemébe lógjon. A szeme feketén csillogót, és azzal vizslatta a Hokagét, illetve a segédjét, aki ekkor már mellette állt.

- Jake- suttogta Leila halkan.

- Rég láttalak hugi! – mosolygott rá a bátyja. 

14. fejezet : Szabadulás

Másnap Leila kipihenten ébredt fel. A Nap már jócskán az égen járt. Levette haló ruháját, megmosakodott, majd felvette azt a szörnyű kórházi ruhát. A csatában szerzett sebei már egyáltalán nem fájtak, így arra gondolt, hogy hamarosan hazamegy. A kórlapján viszont még az állt, hogy minimum két hétig bent kell még feküdnie….

Nem akart a négy fal között maradni, így kiment sétálni az udvarra. Több beteggel is találkozott, de különösebben nem foglalkozott velük. Leült a szokásos padjára, és onnan figyelte a kórház életét. Mármint csak látszólag figyelte. Igazából a gondolatai teljesen máshol jártak. Visszamentek a chunnin vizsgáig. Átgondolta a történteket. Tudta jól, ha minden visszatér a kerékvágásba és találnak egy új Hokagét, eredményt fognak hirdetni.  És azt is tudta, hogy ő nem fog átmenni. Legalábbis sejtette. Így lélekben felkészült a következő vizsgára, amit egy fél év múlva tartanak.  Mielőbb meg akarta szerezni a chunnin címet.

Végiggondolta a Hokage halálával kapcsolatos dolgokat. Elég nehéz helyzetbe fog kerülni, ha találnak egy új faluvezetőt. A Harmadiknak köszönhette, hogy Konohában nyugton és biztonságosan élt. Igen, a Harmadiknak és nem a tanácsadóinak, akik ha tehették volna, be sem engedik a lányt, a faluba. De a Hokage meghalt, míg a tanácsadók életben maradtak…

Már előre látta, ahogy az Ötödiket, bárki legyen is az, ellene fordítják…

Egy idő után megunt a múlton és a jövőn gondolkozni. Sokkal inkább gyakorolt volna, vagy fejlesztette volna magát, mintsem, hogy itt üljön ezen a kis padon és elmélkedjen. Így felállt és felment a kórtermébe, ami viszont nem volt üres. Az ágyán Yamanaka Ino állt.

„ A franc! Azt hittem tegnap sikerült úgy megsértenem, hogy többet ne akarjon velem beszélni…. Vagy azt akarja, hogy bocsánatot kérjek? Mert azt várhatja…” – gondolta magában főhősünk.

- Szia – köszönt rá Ino, és Leila egyből tudta, hogy az előbbi megállapítás lesz helyes.

- Mit akarsz? – vette elő a legmorcosabb hangját.

- Mondjuk, hogy egy kicsit légy kedvesebb? – nevetett fel Ino. Majd elterpeszkedett az ágyon, mintha a sajátja lenne, és így folytatta mondandóját – Bevallom tegnap elég mérges voltam rád, de aztán rájöttem, hogy ez volt a célod. Mármint, hogy elijessz. De mondok én neked valamit. Engem elég nehéz hátráltatásra kényszeríteni, ha meg akarok valakit ismerni. Előbb halok meg, mint hagylak győzni!

- Győzni? Számodra ez csak egy játék, melyben, ha megismersz, akkor győzöl vagy mi? Az élet nem így működik. Hidd el vannak olyan emberek, akiket jobb, ha békén hagysz. A saját érdekedben. Nem mindenki az, aminek tűnik – Leila itt le is akarta zárni a mondandóját, és elküldeni a másik lányt, amikor Ino közbe vágott.

- De sokat meg lehet állapítani az ember kinézetéből – főhősünket elkezdte érdekelni ez a beszélgetés. Kíváncsi volt, hogy róla például mit lehet megállapítani, így ezt meg is kérdezte.

- Rólad? – húzta fel Ino a szemöldökét. – Azt, hogy egy kiegyensúlyozott, félénk lány vagy. És próbálod kifelé mutatni a kemény legényt, de belül nem ez a helyzet. Nincs igazam?

- Nincs – kacagott fel Leila. Ebből csak a kiegyensúlyozott volt talán egy kicsit igaz. Hogy ő félénk? Na, ne vicceljünk. És belül gyenge? Elég nevetséges felvetés.  – Ha ahhoz, hogy befog, meg kéne öljelek, meg is tenném – mosolyodott el Leila mintha ez a világ legtermészetesebb mondata lenne – Még mindig félénknek tartasz?

- Ezek csak szavak melyek lógnak a levegőben. Ha tényleg meg mernéd tenni, már halott lennék. De ehhez képest itt fekszem az ágyadban teljes lelki nyugalomban.

- Chö… Élvezd ki a helyzetedet, amíg csak tudod…

És ez így ment öt teljes napig Ino minden nap megjelent és Leila idegeire ment. Főhősük sokszor elküldte haza és melegebb éghajlatokra is, de a lány nem hallgatott ezekre és nem is teljesítette őket. Az ötödik napon már nagyon elege volt. Mind a lányból, mind az egész emberiségből. Rájött, hogy miért nincs szüksége barátokra.  Csak a nyakán lógnának mindig…

Így fogta magát, és elindult haza. A kórházból kisétálva egy szanitéc állította meg, aki nem mellesleg őt is ápolta.

- Elnézést, de ön ugye khm… Leila? – szólt utána. A lány megfordult és próbálta figyelmen kívül hagyni a köhögést. Sokszor csinálták ezt, amikor kiejtették a nevét. Az embereknek furcsa, hogy nem használ családnevet és egy köhögéssel próbálják ezt kompenzálni.

- Igen, én vagyok.

- Sajnálom, ebben az esetben nem hagyhatja el még a kórházat – felelte a szanitéc.

- Miért is nem? – persze ez buta kérdés volt. Leila jól tudta, hogy meg fogják állítani, éppen ezért felkészült erre.

- Mert még egy hetet bent kell maradnia, és utána mehet el csak saját felelősségre. Még a kórház felelőssége alá tartozik – a szanitéc teljesen biztos volt a mondandójában. Nem egy kezdő orvos volt.

- Pedig mindenkinek jobb lenne, ha elmennék – kötötte az ebet a karóhoz. Mikor látta a szanitéc felhúzott szemöldökét, folytatta. – A kórházban egyel, több hely lenne, és elláthatnák azokat a sérüléseket is, melyek az enyémeknél súlyosabbak. Mivel jelen pillanatban egy fejfájás is rosszabb, mint az én sebeim, elég sok ilyen eset lehet. Főleg, hogy a falu támadható, mivel nincs vezetője. Minél hamarabb el kell látni a sérülteket. Én meg csak foglalnám a helyet mások elől. Magának is jobb lenne, mivel megszabadulna tőlem, és nekem is, mert hazamehetek – majd meg sem várta, míg az orvos bármit is válaszol, sarkon fordult és elindult a kijárat felé. Mivel nem szóltak utána tudta jól, hogy meggyőzte a szanitécet.

Boldogan nyitotta ki a háza ajtaját. Egyenesen a szobájáig meg sem állt. Elővette a táskájából a fülesét és zenét hallgatva az ágyára feküdt.

Míg szólt a zene próbált nem gondolni semmire. Nem gondolni az elmúlt öt napra, Inora, a barát szó jelentésére, és arra, hogy Nejit milyen régen látta.

*      *      *

Eto Eizan, Leila csoport vezetője békésen ült a helyi teázóban és élvezte a tea lágy, kellemes ízét. Nem rég találkozott Akihikoval, és Doivel, két geninjével. A srácok megígérték, hogy legközelebb bejutnak a chunnin vizsga harmadik fordulójába, amit persze mesterük mosolyogva fogadott. Most viszont már nincsenek itt, és nem kell mosolyogni. Nem hitte volna, hogy a két tanítványából valaha is chunnin lesz. Épp ezen elmélkedett, amikor valaki leült vele szembe.

- Rég beszélgettünk, barátom – köszönt rá Hatake Kakasi a 7-es csoport vezetője.

- Ez így igaz. Nos halljam mit szeretnél? – nem volt éppen illő a barát megnevezés Kakasi részéről. A két ninja soha nem voltak barátok, inkább csak köszönő viszony volt közöttük.

- Csak egy kicsit beszélgetni veled, és jobban megismerni téged, és a geninjeidet – nyomta meg az utolsó szót – Eizan egyből átlátta miről is van szó.

- Nem tudok semmit Leiláról – szögezte le. A vizsga után többen is érdeklődtek Leila iránt.

- Hogy érted azt, hogy semmit? Elvégre a te tanítványod.

- Elég erős szó az, hogy tanítvány. Szinte soha nem vesz részt a csoportos foglalkozásokon, edzéseken. Csak küldetéseknél látom, és ez így is van rendjén. Ha azt kérnéd, hogy meséljek neked  a másik két geninemről, mindent el tudnék mondani. Kik a barátaik, milyen a családjuk, talán még azt is, hogy mi lenne a kutyájuk neve, ha lenne. De a lány más. Annyit tudok róla, hogy 11 éves, erős, és veszélyes.

- Miben nyilvánul meg, hogy veszélyes? – Kakasi meg sem próbálta elrejteni az érdeklődését.

- Amikor először találkozott a csoporttársaival, képes volt az egyiknek eltörni a kezét csak azért, mert gyereknek szólította. És Kakasi, én S szintű szökött ninjákkal is harcoltam már, de náluk sem éreztem azt a vérszomjat, mint ennél a lánynál. Egyszerűen kiráz a hideg, ha rá gondolok. Csak annyit mondok, hogy kerüld el. Hidd el, jobb lesz az úgy neked.

- Hát köszönöm a tanácsot, és, ha megbocsátasz – majd felállt és elköszönt. Eizannal nem ment valami sokra. Azt gondolta, hogy legalább a mestere tud valamit Leiláról. A lányról, akiről semmilyen dokumentumot nem talált. Pedig elég sokat keresett. Egyedül a Hokage papírjai között nem kutakodott. De legrosszabb esetben azt is meg fogja tenni, ha az kell, ahhoz, hogy kiderítse, ki is ez a lány. Egyenlőre csak annyit tudott róla, hogy 11 éves, Konohai, de csak egy éve költözött ide, és, hogy veszélyes. Az emberek nem nagyon ismerik. Szeret mindenki elől elzárkózni, és egy olyan vérörökséggel van megáldva, amiről csak legendák vannak. A Shini szemtechnika… Régen elvileg létezett egy  klán, melynek neve Uhil volt.. Sőt nem is olyan régén. Hat éve. De olyan erősek és pusztítók voltak, hogy ma már csak mindenki legendának gondolja a létezésüket. És mivel ma már nem élnek a közhiedelemben elterjedt, hogy soha nem is léteztek. Még azok is ezt gondolják, akik amúgy éltek már, amikor a klánt lemészárolták.

Kakasi persze mindig is tudta, hogy valaha éltek Shini szemmel rendelkező emberek, de ő úgy gondolta, hogy mindenki meghalt, abból a klánból.

Ha a lány mégis egy Uhil az felettébb nagy veszélyt jelent. A klán híres volt a vérontásaikról, kínzásaikról, és, hogy ezeket élvezték is.

A csapavezető eldöntötte, hogy többet megtud Leiláról, ha törik, ha szakad. 

13. fejezet. Ismeretség, vagy nyom nélkül eltűnés?

Haruno Sakura és Yamanaka Ino állt az ajtóban. Utóbbi kicsit meglökte barátnőjét.

- Menjél előbbre, különben én nem férek be – mondta egyáltalán nem utasítóan. Inkább kedvesen.

A lányok nagyon régen barátok voltak. Atán közéjük állt egy olyan dolog, ami általában elveszi a lányok eszét. Egy fiú. Egymásra már nem barátokként, hanem riválisként tekintettek. Az előző chunnin- vizsgáig. Ahol aztán újra kibékültek és most egy olyan se veled se nélküled kapcsolatot játszanak le egymással.

- Szia – köszönt Leilára csengő hangon Ino.

- Elnézést már menni készültem – indult el főhősünk az ajtó felé. Nem értette miért kért bocsánatot…

- Te mentetted meg Lee-t a selejtezőn nem? Leilának hívnak ugye? – szólalt meg Sakura. Mintha meg sem hallotta volna az előbbi mondatát.

- Ö …igen. Bár nem éppen az volt a szándékom, hogy… - azonban Ino közbe vágott, mielőtt befejezhette volna.

- Juj az nagyon menő volt! Hogy csináltad? 

- Úgy, hogy ninja szerinted hogyan máshogy csinálta volna? – fordult a szőke hajú lány felé Sakura. Leila megpróbálta kihasználni az alkalmat és kimenni az ajtón, de Ino elé lépett.

- Nem rég költöztél ide? Nem láttalak valami sokszor a vizsga ellőttig – kérdezte érdeklődéssel a hangjában.

- Ja egy éve – vetette oda főhősünk. 

- És merre laktál előtte? – próbálta folytatni a beszélgetést Ino.

- Sajnálom, de mennem kell. Ha a szanitécek megtudják, hogy itt vagyok… - persze a lányt egyáltalán nem érdekelték az orvosok, csak szabadulni akart.

- Ohh persze! Ino! Leilának biztos pihennie kell – lépett barátnője mellé Sakura.

- Hát rendbe. Később majd még beszéljünk! – mosolygott a szőke lány főhősünkre.

Leila kilépett a szobából és egy pillanatra megkönnyebbült. Majd végig sétált a folyosón, egyenesen a kórtermébe.

Leült az ágyra és elővett egy könyvet. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mit olvas. De valamivel el kellett foglalnia magát. Mindegy volt, hogy mivel. Pár órával később kopogtak az ajtaján.

Ino lépett be rajta. Leila felhúzta az egyik szemöldökét

- Segíthetek?

- Igazság szerint csak zavar az, hogy van egy koromhoz közeli lány, akiről szinte semmit sem tudok.

- Vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy senki se tudjon róluk semmit – közölte Leila tárgyilagosan.

- Ez nem igaz! – Ino leült a székre, ami az ággyal szemben volt. – Mindenki szeretné, hogy ismerjék. Hogy ne tűnjön el nyomtalanul – ennél a mondatnál főhősünk elmosolyodott. Őt a bátyán kívül senki nem ismeri, de mégsem fog nyomtalanul eltűnni. A bűnözők biztos emlékezni fognak rá. Főleg, akiknek a társait megölte.

- A kettő nem függ össze.

- Ez, hogy érted? – Ino elkezdett a széken izegni- mozogni.

- Vegyünk például téged és engem. Ha te most meghalsz, én emlékezni fogok rád. Pedig nem ismertelek – a szőke lány felnevetett.

- Igazad van. De akkor is szeretnélek jobban megismerni. Az ember nem találkozik mindennap zsenikkel.

- Zseni? Miből gondolod? – a lánynak tetszett a megnevezés más szájából.

- Aki 11 évesen részt vesz a vizsgán, az zseni.

- Hm. A 7-es csapat kapitánya 6 éves volt.

- Ismered a 7-es csapatot?

- Nem. De, ha meghalnának rájuk is emlékeznék! – mutatott rá még egy gyenge pontra Ino előbbi kijelentésén.

- Ezek szerint te sokat tudsz másokról. Ez ijesztő. Tekintve, hogy mások szinte semmit nem tudnak rólad.

- És ez így van rendben. Én szeretném, hogy így legyen. Nem kell itt ülnöd, és tettetned, hogy érdekel, mi van velem, csak egyszerűen kíváncsi vagy – a lány tudta, hogy ezzel megsérti a másikat, de ez is volt a célja.  Ino lenézett a földre és a lábait tanulmányozta. De nem állt fel és hagyta el a szobát, mint ahogy Leila gondolta.

- Igazad van. Kíváncsiság miatt vagyok itt. De azért is, mert érdekel, hogy mi van veled! Amit a vizsgán csináltál, az egyszerűen zseniális volt. A homoki sráctól nekem mindig a hátamon felállt a szőr, te meg olyan nyugodtan bántál vele. Sőt még hergelted is. És, amit a harmadik fordulón csináltál… Eszméletlen. Hogy tudtad azt a technikát megcsinálni?  Ha mondjuk Uchiha lennél megérteném, de nem vagy az. Akkor meg, hogy? És miért volt vörös a szemed? Először azt hittem, hogy Sharingan, de nem úgy nézett ki. És mi… - de Ino nem tudta végig mondani. Leila felállt az ágyból és kiment a teremből, jó hangosan becsapva maga mögött az ajtót. Lement a kertbe egyet sétálni. Fél óra múlva visszament a kórtermébe. Ino azonban még mindig ott volt.

- Jó a kérdéseket utálod. Ezt megjegyeztem. Sajnálom, de akkor mesélek én. Na? A megismerkedés lényeg, hogy egyformán ismerjük egymást! Így akkor én mesélek először – Leila egy mélyet sóhajtott, majd leült az ágyára.

- Nem a kérdéseiddel van a bajom. Jó talán azokkal is. De egyszerűen az a legnagyobb problémám, hogy meg akarsz ismerni. Én ezt nem akarom! – nézett főhősünk Ino szemébe.

- Ohh hát így állunk. Akkor, szia! – állt fel haragosan a szőke lány. Most ő volt a soron, hogy becsapja az ajtót.

Leila egy kis lelkiismeret- furdalást érzett, azért, mert megsértette, de ezt az érzést gyorsan el is hessegette. Régen soha nem érzett ilyet. És nem is tetszett neki.

12. fejezet 401-es szoba

Másnap reggel borul volt az idő. Egyáltalán nem hasonlított a tegnapihoz. Amerre a szem ellátott csak fekete felhők voltak. A napsugarak- habár próbálták- sehol nem tudtak áttörni ezen. Még az ég is gyászolt. A tegnap még gyönyörűen virágzó fák most fejet hajtava a szélnek engedték, hogy irányítsa a testüket.

Leila a matt fekete ruháját vette fel. Tegnap szökött haza érte, amikor a nővérek elmentek a kórterméből. Most az ágyán ül. Szomorúan a kezeit nézte. A Hokagéra gondolt. A kedves öregemberre, aki megengedte, hogy a faluban lakhasson, annak ellenére, hogy tudta ki ő. Fájdalmat nem érzett, de sajnálatot igen. A gondolataiból Neji rázta fel, mikor belépett a szobába. Ő is ugyanazt a gyászruhát viselte. Ahogy mindenki a városban. Nem szóltak egymáshoz. És ezért a lány nagyon hálás volt. Semmi kedve nem lett volna éppen most elcsevegni mindenféle dologról. A kórházból könnyen kijutottak. Az ápolók elengedték őket azzal a feltétellel, hogy, ha végeztek azonnal vissza is jönnek.

Így is történt. A temetés nem volt hosszú, de annál inkább fájdalmas, hiszen a falu a vezetőjét vesztette el. A szertartás végeztével Neji visszakísérte Leilát a kórházba. Egy elköszönés félét mormoltak, majd a fiú lépett volna ki az ajtón, amikor főhősünk utána szól:

- Köszönöm – jutott hírtelen eszébe. Ha nem viszi el, akkor kénytelen- kelletlen lett volna elszökni, ami nem kis macerával járt volna. A fiú megtorpant, mintha csak most jönne rá, hogy a lány tud beszélni. Hátra fordult és Leilára nézett. A szája mosolyra húzódott.

- Szívesen – majd kisétált az ajtón.

Az ég kezdett kitisztulni. A Nap győzedelmeskedett a felhők fölött. Ahogy jött, úgy is ment el a rossz idő. A szél sem fújt többé. A fák méltóságteljesen álltok, mint a cölöpök. Madarak szálltak rájuk. Az énekükre Leila az ablakhoz ment és felhúzta azt. Jobb dolga nem akadt ezért hallgatta a madarak dalait. Megnyugtatták a lelkét. Egy idő után azonban kezdte zavarni, hogy annyira felesleges, hogy egy ablakból szárnyas állatok énekét van ideje hallgatni. Haza akart menni. Már nagyon sok ideje bent volt a kórházba. Legalábbis ő ezt gondolta. Igazából csak másfél hetet töltött ott. Lehúzta az ablakot és felöltözött. A szokásos ruháját vette fel. Az ágyra rakott orvosi göncökre rá sem nézett. Sokkal jobban szerette a saját ruháit. Egyetlen időtöltése az olvasás lett volna, de ahhoz nem volt kedve. Ki nem akart menni, mert még minden vizes volt. Így hát elindult a kórház folyosóján. Nézte a kórtermek számait és az alattuk elhelyezett névsorokat, melyek jelezték, ki van éppen a szobában. Elhaladt a 401-es szoba előtt, ami a Rock Lee nevet viselte. A lány jól emlékezett erre a névre. Tudta, hogy a fiú Gaarával való harcban sérült meg, és, hogy Nejinek a csoporttársa. Hírtelen ötletből benyitott. Tudni akarta mi van a vele. Kész csoda volt, hogy Sivatagi Gaarával küzdött meg és még élt. Kevés ilyen ember volt.

Mikor belépett, Lee-t az ágyában fekve találta. Aludt. Mélyen. A jobb karja és lába végig gipszbe volt csavarva. A szoba elég kicsi volt, kisebb, mint Leiláé. A lány becsukta maga mögött az ajtót. Az ágy végébe ment és felemelte a kórlapot. Nem volt orvos, de még ő is egyértelműen megértette, amit leírva talált. A fiú nagyon rossz állapotban van. Nagyvalószínűség szerint nem lehet már ninja. Óvatosan visszacsúsztatta a lapot a helyére, majd megindult kifele. Az ajtó előtt egy méterre azonban megtorpant. Lee éjjeliszekrényén ugyanis egy pár szál nárcisz hervadozott egy vázában. Valaki elfelejtette kicserélni a vizet. Leila odament megfogta a vázát, majd kiment vele a mosdóba. Óvatosan kivette a virágokat és kiöntötte a vizet. Frisset tett bele, és visszaindult. A szekrényre téve hátra lépett egyet és a művét nézte. A nárciszok máris jobban érezték magukat. Fejeiket az ég felé fordították.

„Szerencsés vagy Lee!”- gondolta Leila magába, mintha a fiúhoz beszélne-„Tudod én nagyon sokszor kerültem kórházba, de egyetlen egyszer sem hoztak nekem virágokat. Senki nem tudatta velem, hogy örülne, ha jobban lennék. Sőt még csak meg sem látogattak. Az első ember a te csoporttársad volt, Neji. Persze ebbe nem számoltam bele, amikor a bátyám egyszer megjelent a kórtermem ajtajában és dühösen ordítani kezdett velem, hogy mit keresek egy kórházba és milyen ügyetlen vagyok. Elég vicces látvány lehettünk. A hétéves lány, aki tetőtől- talpig be van kötözve és az egyetlen hozzátartozója, aki ahelyett, hogy örülne, dühöng. Az orvosok fogták le és vitték ki. Két hetet töltöttem ott, de többet nem látogatott meg. Szóval irigyellek, mert vannak olyan emberek, akik megbíznak benned és te is bennük. Ha jól tudom, ezt hívják barátságnak. Tudod nekem soha nem voltak barátaim. Talán a legközelebb ehhez egy homokninja van. Jace-nek hívják. Bár őt sem mondanám barátnak. Soha az életbe nem bíznám rá az életemet. Sőt talán senkire sem. Egyszer elkövettem ezt a hibát és súlyosan megfizettem érte. De erre nem szívesen emlékezek vissza. Most, hogy belegondolok, ha talán több ideje ismerném Neji-t bíznék benne és talán barátok is lehetnénk. De attól félek, ha elmondom neki az igazat és megbízom benne akkor elfordul tőlem. Az emberek mindig ezt tették. Féltek tőlem. Amit meg is értek. És mivel elzárkóztak tőlem én is így tettem. Elég abszurd azt mondani, hogy szerencsés vagy. Hiszen itt fekszel és lehet, hogy Gaara tönkre tette az életedet, de én mégis irigyellek. Ha felépülsz, talán segítek neked abban, hogy bosszút állj a homokninján. Bocsánat! Magamból indulok ki. Én biztos ezt tenném. Megkeresném és meg akarnám ölni. De te nem vagy ilyen, igaz Lee? Te nem indítanál bosszú hadjáratot. Ráadásul szinte biztos vagyok benne, hogy nem épülsz fel. Akkor könnyen ígér meg az ember mindent, ha jól tudja, úgysem kell betartania igaz? Na, jó úgy érzem muszáj távoznom. Még a végén bejön egy nővér és jól letorkol, hogy miért vagyok itt.”

„ Gyógyulást”- vetette még oda elköszönés gyanánt. Ám épp, amikor menni készült kifelé az ajtó kinyílt. Leila előre félt, hogy egy szanitéc lesz, beviszi a szobájába és rázárja az ajtót, hogy többet ne tudjon kijönni onnan. Akkor kénytelen lett volna feltörni a zárát, ezzel is kárt csinálni, amit nem akart. De éppen, amikor már azon agyalt, hogy, hogyan lehet egy kórház ajtaját feltörni meglátta, hogy, aki az ajtót kinyitotta nem orvos.

Ráadásul nem is egy személy.

11. fejezet Jace és Hyuuga Haru

Másnap reggel tüzesen sütöttek be a nap sugarai a kórtermekbe. Az összes szobában meleg volt. Éppen emiatt történt az, hogy Leila úgy gondolta sétál egyet kint. A kórháznak nagy kertje volt tele fákkal és padokkal. Az összes fa virágba borult, hiszen már tavasz közepe volt. Ahogy sétálgatott a lány arra gondolt, hogy vajon az orvosoknak mikor tűnik fel, hogy nincsen a szobájában. Azért, hogy a szanitécek ne nagyon ijedjenek meg, hogy eltűnt, egy olyan padra ült le, amelyre rá lehet látni a kórterméből. Az egész délelőttjét azon a kis fapadon töltötte. Gondolkozott az elmúlt napok eseményien. A chunin- vizsga harmadik fordulóján, Homokrejteken, Gaarán, a Hokage és a Kazekage halálán. Kíváncsi volt, hogy kik lesznek az új faluvezetők. Eljátszott azzal a gondolattal, hogy milyen vicces lenne, ha a bátyját kérnék fel: legyen az ötödik Hokage. Elég nehezen tudta elképzelni azt, ahogy Jake egy asztal mögött ül és papírmunkákat csinál.  Amikor ez az ötlet felmerült benne rájött, hogy már nagyon régóta nem látta a testvérét. Egy kicsit hiányzott neki. Biztosan már ő is tudta mi történt Konohában.

„ Hamarosan haza fog jönni. Vajon merre jár most? És vajon, hogyan fog reagálni, mikor megtudja, hogy kórházba kerültem? Ki akarok innen jutni mielőtt ez bekövetkezne. Jobb, ha nem tudja meg, hogy milyen béna voltam.” – mosolyodott el magában Leila.

Ahogy ezen gondolkozott a szobája ajtaja kinyílt és egy nővér lépett be rajta., mögötte Neji állt. A nő ijedten kapott a fejéhez, amikor látta, hogy a terem üres.

- Nem kell aggódni, itt vagyok! – szólalt meg főhősünk. Az ajtóban állt neki támaszkodva félfafának, az arcán széles mosollyal.

- Oh rendben. Látogatója van – mutatott a fiúra.- Akkor én megyek is – lépett ki az ajtón.

- Merre jártál? – kérdezte Neji.

- Neked is szia! – mosolygott a lány még mindig.

- Szia! Szóval hol voltál?  Tegnap még nem úgy néztél ki, mint aki képes megmozdulni… Ma meg hírtelen eltűnsz.

- Gyorsan gyógyulok! Amúgy meg kint voltam – vallotta be Leila. Közben felült az ágyára. Neji vele szemben egy széken foglalt helyet.

- Szerinted ki lesz az új Hokage? – tette fel a lány azt a kérdést, amin már ő maga is sokat gondolkozott.

- Felkérték a három Sanin egyikét, Jiraiyát, de elutasította, ha jól tudom. Szóval a tanács egyelőre nem tudja, ki legyen.

- Kíváncsi vagyok, hogy kit gondolnak… - nézett ki az ablakon főhősünk.

- Ahogy mindenki.

Pár perc csend következett, amit Neji tört meg.

- A Harmadik temetése holnap lesz. Bár nem hiszem, hogy eljössz, gondoltam elmondom.

- Miből gondolod, hogy nem megyek el? – kérdezte a lány meglepetten.

- Mert az orvosok nem fognak elengedni – válaszolt a fiú.

- Mintha ez megakadályozna. Kötelességem van, mint konohai ninja ott lenni.

- Értem. Nem nagyon szereted betartani, amit mondanak az orvosok mi? – mosolyodott el Neji.

- Hát nem igazán. Sőt a kórházakat sem szeretem, legszívesebben már ma hazamennék! Semmi kedvem itt maradni.

- Tegnap azt mondtad van egy bátyád. Ő nem szokott meglátogatni téged? – váltott témát a fiú.  

- Nagyon ritkán találkozom vele. Ő egy elit ninjának számít, és éppen ezért sokat utazik - vallotta be a lány.

- Szóval azt sem tudja, hogy a húga kórházba került?

- Nem, nem hiszem – zárta rövidre a választ.

Egy ideig még beszélgettek. Leila megkérte, a fiút hogy meséljen neki a múltjáról. Habár főhősünk már sokat tudott róla a harmadik forduló utáni hallgatózás miatt, kíváncsi volt, hogy Neji elmondja e neki, hogy megbízik e benne. És nem csalódott, mert a fiú mindent elmondott, azt, hogy négyévesen, hogyan vesztette el az édesapját, hogy milyen gyerekkora volt, a fő- és mellékház közti viszonyt…

Néhány óra elteltével egy nővér lépett be a szobába.

- Elnézés. Nem tudtam, hogy látogatója van. Majd később visszajövök- szabadkozott a szanitéc.

- Maradjon, én úgyis megyek már el – mondta Neji. – De előtte lenne egy kérdésem. El lehetne e engedni ezt a lányt a holnapi temetésre – mutatott Leilára.

- Áruló – sziszegte főhősünk.

- Sajnálom, de nem hiszem. Legalábbis felügyelet nélkül biztos nem – válaszolta a nővér.

- És ha én felügyelném? Tudja, ez nagyon fontos lenne, mégis csak a Hokage temetéséről van szó – próbálkozott a fiú.

- Még meg kell kérdeznem ez ügybe a többi orvost, de szerintem megoldható – mosolyodott el a szanitéc.

- Köszönöm – hajolt meg Neji, majd elköszönt Leilától. 

A nővér levette a kötéseket, megvizsgálta a lány sebeit, új kötést tett fel, majd kiment.

A lány megint egyedül maradt. Már megszokta, de most mégis társaságra vágyott. Ő maga sem tudta, hogy miért, hiszen a fél életét egyes egyedül töltötte. De azt akarta, hogy valaki ott legyen mellette. Még Jace-t is el tudta volna viselni.

Tényleg nem is meséltem még Jace-ről. Ő egy 16 éves homoki jounin. Leila riválisa. Amikor a lány Homokrejtekben élt akkor találkoztak. Sok időt töltöttek együtt. Szerettek felvágni a másiknak. Akár erőről akár gyorsaságról akár gondolkozásról volt szó. Mindig le akarták hagyni a másikat. Egyenlő felek voltak, bár ekkor főhősünk csak 7-8 éves lehetett. Habár Leila sosem gondolta így, de Jace volt az egyetlen barátja. Összecsapásaik során sokat megtudtak a másikról. Talán a bátyja után ő volt az, aki a legjobban ismerte a lányt. Ha éppen nem harcoltak, akkor a másikat próbálták kifárasztani szellemileg, így a legtöbbször a másik agyára mentek. Amikor Leila elköltözött nem tartották a kapcsolatot.

„ Tényleg vajon mi van vele? Ha megszabadulok ezektől a kötésektől majd meglátogatom. Csak, hogy megmutathassam mennyivel jobb lettem nála.” – mosolyodott el Leila.

*     *     *

Neji éppen a szobája felé tartott, amikor összefutott a főház fejével, Hiasival. Illedelmesen köszöntötte, majd indult is volna tovább, de utána szóltak:

- Merre jártál, Neji? – kérdezte kíváncsian Hiasi. A fiú ezen megdöbbent. Nem értette miért érdekli a vezetőt olyasmi, hogy ő hol volt.

- A kórházban. A csapattársamat, Rock Lee-t látogattam meg – válaszolt. Nem akarta elmondani, hogy igazából Leila miatt ment oda. Viszont így sem hazudott, mert tényleg benézett Lee-hez is.

- Értem. És hogy van? Felépült már? – tette fel az újabb kérdést a főház feje.

- Nem igazán. A sebei még mindig súlyosok. Nagyvalószínűség szerint nem lehet már ninja – monda illedelmesen Neji.

- Szegény fiú – Hiasinak nem volt több kérdése így Neji elment a szobájába.

- Te is nagyon jól tudod, hogy azt a lányt látogatta meg – lépett Hiasi mellé Hyuuga Haru.

- Persze, hogy tudom.

- És nem teszel ez ellen semmit – lepődött meg Haru.

- Miért mit kéne tennem? – vetette fel a kérdést a Hiasi.

- Mondjuk nem kéne engedned, hogy találkozzanak

- Miért nem? Hiszen a lány is konohai ninja. Nem ellenség.

- Az a lány ahhoz a klánhoz tartozik – Haru hangjában gyűlölet volt.

- Igen jól tudom, de ne feledd már régen nem harcol a két klán egymással. Sőt az övé már szinte ki is halt. Nem jelent veszélyt – mondta nyomatékosan Hiasi.

- Nem érdekel, hogy most veszélyt jelent e avagy nem! Az érdekel, ami a múltban történt. Nem hiszem, hogy elfeledted!

- Ami múlt már elmúlt. Nekem semmi bajom azzal, ha találkozik a lánnyal. És itt most szeretnék pontot tenni ennek a beszélgetésnek a végére – emelte fel a hangját a főház feje.

- Igenis. Sajnálom, hogy emlékeztettem – hajolt meg Haru majd elment. Nagyon jól tudta, hogy Hiasi húga abban a háborúban halt meg, amit a Hyuugák és az Uhilok egymás között rendeztek le. Éppen ezért nem tudta megérteni, hogy, hogyan tudott megbocsátani az ellenség klánjának.

Eldöntötte, hogy nem engedi azt, hogy Neji a lány közelben legyen.

10.fejezet A harmadik nap

Valaki megmentette. De vajon ki? Mikor a lány felnézett Hyuuga Neji karjaiban találta magát. Ahogy a fiú tartotta Leila hírtelen biztonságban érezte magát. Ő se tudta volna megmondani, hogy miért. Szerette volna megköszönni, de arra már nem volt ereje. A Bakitól szerzett sérülései és a jobb karja nagyon fájt. Már nem tudott az eszméleténél maradni, elájult.

Neji aggódva nézett le a lányra. Ha egy másodperccel is később érkezik, akkor elkésett volna. De még annyi mindent meg akart tudni tőle. Hogy ki ő, mi köze van a klánjához, miért csak most költözött ide, honnan ismerte a homokninjákat… Így, amikor látta, hogy bajban van a teste szinte magától cselekedett. Egy ház tetején állt, karjaiban az eszméletlen Leilával. Tudta jól, ha ott marad, könnyen észreveszik. Egy hírtelen ötletből kifolyólag a Hyuuga klán felé vette az irányt. Mikor megérkezett a saját szobájába lerakta a lányt.

*     *     *

Leila egy kórházban ébredt. Tetőtől talpig bekötözve. A szoba, amelyben feküdt egy személyes volt, a falai fehérek. Az ágya mellett egy kis asztal, rajta egy könyv.

A lány élete során sokszor került már kórtermekbe, de mindig előbb eljött, mint azt tanácsolták. Nem egyszer megtörtént, hogy lekötözték vagy bezárták az ajtót, a saját érdekében. De neki mindig sikerült megszöknie. Konohában még nem tudtak erről, így semmi kötél, semmi bezárt ajtó nem volt. Nyugodtan hazamehetett volna. Viszont a fájdalomcsillapítók ellenére is nagyon fájt a karja. Így nem volt kedve nagyon megmozdulni sem.

Eltelt két nap, amit főhősünk azzal töltött el, hogy könyveket olvasott. A nővér időnként bejött. Tőle kért mindig új olvasni valót.

A harmadik napon különös dolog történt. A nővér kopogtatott. Mikor Leila beengedte, nem egyedül lépett be.

- Látogatója érkezett – mondta a szanitéc illedelmesen.

- Látogatóm? – lepődött meg főhősünk. Nem csoda, hogy nem számított erre. Családja nem volt, ahogy barátai sem. Eizan, Akihiko és Doi meg nagyvalószínűség szerint örültek, hogy nem kell a lány társaságát élvezniük. Akkor ki lehetett, aki eljött hozzá? A válasz hamar megérkezett. Egy fiú lépett be a szobába.

- Neji? – miközben a lány az állát szedte össze a földről a nővér kiment.

- Neked is szia!

- Hát te? – kérdezte Leila nem túl illedelmesen.

- Én jól vagyok és te? – felelt a fiú a fel nem tett kérdésre.

- Bocs. Szia! Hogy vagy? Így megfelel? – mosolyodott el a lány.

- Tökéletes. De még mindig nem válaszoltál. Hogy érzed magad? – érdeklődött a fiú.

- Hát mondjuk, hogy jól. A fájdalomcsillapítóktól jelen pillanatban nem érzem a jobb karomat – mosolyodott el főhősünk.

- Örülök! Ezeket vissza szeretném adni – emelte fel Neji a jobb karjában lévő dolgokat. Ott volt Leila homlok pántja és hajpántja, amiket Bakinak hála vesztett el. – Az arénában találtam őket, és gondoltam hiányoznak…

- Nagyon köszönöm! – a lány tényleg hálás volt. A hajráfot még Jake-től kapta. – Kérdezhetek valamit? – fordult a fiúhoz.

- Ne bejelentsd, hanem kérdezd! – idézte fel azt a mondatot, amit még a lány mondott neki nem rég. Leila erre hírtelen nem tudott mit mondani felkacagott.

- Hát jó – még mindig nevetett egy kicsit, de a következő pillanatban elkomorodott. – Mi történt miután elájultam? Mi lett Homokkal és Hanggal? Meghalt bárki is? És Gaara?

- Konoha és Homokrejtek tűzszünetet kötött. Kiderült, hogy Hangrejtek nem is nagyon létezett. Egy Orochimaru szökött ninja alapította. Ő tervelt ki mindent. Azt is, hogy ellenünk fordította a szövetséges országot. Még a Kazekagét is megölte. Átvette az alakját és már a kezdetektől fogva ő játszotta el a nagyúr szerepét. Amikor kitört a pánik harcba bocsátkozott a Hokagéval. A harmadik habár halálos sebet ejtett ellenfelén, meghalt – itt Neji abba hagyta egy kicsit a beszédét.

- Értem … és utána? – az egyetlen ember, aki közel állt hozzá a falu vezetője volt. Mindig olyan kedvesen viselkedett Leilával. De a lány nem akart gyengének tűnni a fiú előtt.

- Ha jól tudom az összes homokninja visszament a falujába. Azt a Gaara nevezetű fiút is beleérve – a hangjába gyűlölet hangzott.

- Te miért nem szívleled? – főhősünknek feltűnt a hírtelen megváltozott hangulat.

- Rock Lee, akivel a fiú harcolt a második forduló utáni selejtezőn, a társam.

- Ohh így már megértem.

- Nos elmondtam mi történt most te… - de a lány a szavába vágott.

- Állj, állj, állj! Ennyi nekem nem elég! Kérlek, fejtsd ki bővebben! Ki az, aki még megsérült? – Leila hírtelen azt érezte, hogy Neji el akar menni. Ezt meg akarta akadályozni. Úgy gondolta, ha szóval tartja sikerül ott marasztalnia. Igazából nagyon is jól esett neki, hogy meglátogatták.

- Hát nos ennek az Orochimarunak vannak különös jutsui… - kezdett bele a fiú. Elmesélt mindent, amit látott. Mikor a végére ért a lányra nézett jelezve, hogy mindent elmondott, amit ő tud.

- Köszönöm, hogy akkor megmentettél – váltott hírtelen témát főhősünk. Tudta jól, hogy ezt előbb kellett volna mondania, de valamiért nem tudta megtenni.

- Szívesen. Eléggé ráijesztettél az orvosokra. Amikor behoztalak úgy néztek rád, mintha már nem kéne élned.

- Ehhez képest még mindig itt vagyok – mosolyodott el Leila.

- Jah, de most beszélj inkább te! Honnan ismertek téged a homokninják? – tette fel a kérdést Neji, de válasz nem érkezett. Hősünk a kezeit nézte, hírtelen érdekesnek találta azokat. Nem akart válaszolni. – Úgy látom ez nem a kedvenc témád. Akkor kérdezek inkább mást. Miért csodálkoztál annyira, amikor a nővér bejelentette, hogy látogatód érkezik? A családod vagy csapat tagjaid nem jöttek volna el?

- Amíg kicsi voltam nagyon sok helyen éltem. Így Homokrejtekben is – válaszolt a lány az első kérdésre – Három évig laktam ott. Sok emberrel megismerkedtem, sőt az ottani akadémiára is járhattam, igaz nem hivatalosan. A tanárom Baki volt. Akivel küzdöttem. Ekkor ismertem meg Gaarát is. Néhányszor összekaptunk, nem, nem is összekaptunk inkább meg akartuk ölni a másikat. Mindketten erősek voltunk és tudod, két dudás nem fér meg egy csárdában. Soha sem szívleltük a másikat. Viszont a testvérei, Temari és Kankuro, akik szintén részt vettek a vizsgán nagyon kedvesek. De soha nem mondanának ellent Gaarának. Az a fiú képes lenne meggyilkolni a saját rokonait is. Az apját is kedveltem. Ő volt a Kazekage. Ha úgy vesszük, neki köszönhetem, hogy ott élhettem. Sajnálatos, hogy ő is az életét vesztette – fejezte be a lány.

- És miért laktál több helyen? Hivatalosan Konohába születtél? Miért mentél el? – halmozta el kérdésekkel főhősünket.

- Erre nem szívesen válaszolok.

- Így nehéz veled beszélgetni! Tudod, ha nem bízol meg senkiben, mások sem fognak benned!

- Az évek során meg tanultam nem bízni másokban. Néhány pofára esés után – nem akarta elmondani, hogy, amikor utoljára más emberrel osztotta meg a titkait majdnem az életét vesztette. – Szóval mondj egy jó indokot miért kéne megbíznom benned?

- Lássuk csak. Megmentettem az életedet.

- Na jó ez tényleg nem rossz érv. Azért költöztem sokat, mert a szüleimet korán elvesztettem. A bátyám nevelt fel, ha úgy vesszük. Sajnos neki több helyen kellett dolgoznia, ezért éltem olyan sok helyen. Igazából ennyi – nézett a lány a fiú szemébe.

- Sajnálom a szüleidet! Mi történt? – kérdezte Neji. Leila számított erre. Nem akart hazudni, de az igazat sem akarta elmondani.

- Baleset. Egy tűzeset – vágta ki magát. Ha úgy vesszük nem lódított nagyot. Ugyanis, amikor megtámadták a klánját mindent felgyújtottak.

- Értem és mi a teljes neved? Észrevettem, hogy mindenki csak a keresztneveden szólít – tette fel az újabb kérdést a fiú.

- Tudod, ha elmondanám, talán holnap nem jönnél el, mert már nem akarnál megtudni semmit sem tőlem. Így hát erre nem is válaszolnék – a lány jól tudta, hogy látogatójának hamarosan el kell mennie. A kórházban mindjárt véget ér a látogatási idő. Ebben a pillanatban be is lépett a nővér és közölte Nejivel, hogy távoznia kell.

- Hát akkor holnap találkozunk – mondta Neji. Majd elköszöntek egymástól.

Aznap este Leila nem tudott elaludni. Valamiért nagyon várta a másnapot.