15.fejezet Egy hosszú nap kezdete....

- Megcsináltuk! Megcsináltuk! Megcsináltuk! – ujjongott Doi. Már vagy ezredszerre mondta el ezeket a szavakat. Pedig csak egy C szintű küldetésről volt szó. Körülbelül fél óra alatt végeztek vele. Még jócskán reggel volt, a világ még csak most kezdett el ébredezni, de ők már hazafelé tartottak.

- Talán úgy lenne helyes, ha azt mondanád, hogy megcsináltam! – helyesbítette Leila. Egy küldetésről jöttek vissza, és szó, mi szó, tényleg szinte csak a lány csinált valamit. Néhány rablót kellett elkapniuk, akik még csak nem is voltak ninják…

„ El sem hiszem, hogy még ez is nehézséget okoz nekik… Nem akarok több C szintű küldetést! „ – gondolta mérgelődve főhősünk.

- Srácok van egy hírem – terelte a témát Eizan. A csapat egyetlen lány tagja tudta jól, hogy a „srácok” megszólítás rá nem vonatkozik, de ennek ellenére odafigyelt senseire. – Ma érkezik meg az új Hokage a városba! – Doi és Akihiko egyszerre álltak meg.

- És mégis ki lesz az?? – ujjongtak, mintha csak azt mondták volna nekik, hogy meglepetés bulijuk lesz.

- A legendás Sannin egyik tagja . A neve Tsunade – közölte velük örömteljesen a csoport vezető.

- Egy nő lesz az ötödik? – Doi felnevetett. Elbeszélgettek még egy darabig, de Leila inkább más merre figyelt. Az új Hokagét ellene fogják fordítani a tanácsadók. Ebben biztos volt.

Beértek a faluba, amikor Leila hirtelen megállt. A többiek kérdőn felé fordultak.

- Innen a ti feladatotok. Legalább ti is csináltok valamit! Adjátok le a küldetés adatait. Én elmentem. Azzal fogta magát megfordult és már ott sem volt.

A közeli kis erdőben megállt és elkezdett edzeni. Leginkább a vérörökségét próbálta minél jobban kiélesíteni.

Egyetlen közönsége a madarak társasága volt. Néha néha egy-egy hal a közelben folyó kispatakban figyelte a lányt. De emberi lélek sosem. Ezért is szerette ezt a kis helyet. Nehezen volt megtalálható.

Fél órát sem edzett, amikor az elmélete megdőlt, mert egy másik ember chakrájára lett figyelmes.

- Miben segíthetek? – kérdezte a lány háttal állva. Nem akart megfordulni, mivel tudta jól, hogy társasága a Hyuuga klánba tartozik.

- Beszélni veled- hangzott a válasz. A férfi- mivel férfi volt- hosszú ősz hajjal rendelkezett. A homloka nem volt takarva, szóval a főházból származott. Öregebb volt, így főhősünk egyből tudta, hogy ellenséges viszonyban van vele, hisz emlékszik a régi csatákra a két klán között.

- Mégis miről? – Leila még mindig háttal állt és nem is szándékozott megfordulni. Csak azt akarta, hogy elmenjen. Ő nem érhetett hozzá, a szerződés miatt, ami most, hogy új Hokage lesz nagyon fontos volt.

- Nem kertelek. Menj el a faluból! – jelentette ki a férfi. A lány nem tudott ellenállni elmosolyodott.

- Majd, ha fagy.

- És, ha a Hokage tiltani ki? – lépett közelebb a férfi.

- Ez nem fog előfordulni – válaszolta annak ellenére, hogy már ő is eljátszott a gondolattal. – Mégis ki maga?

- A nevem Haru. És hidd el hamarabb el fogsz menni, mint gondolnád! – még egy lépés Leila felé.

- A csaták miatt dühös rám? A miatt akar eltávolítani? Nem gondolja, hogy ez visszafelé is igaz lehet? – tette fel egymás után a kérdéseket a lány.

- Nem vagyok köteles neked válaszolni. Jól tudom, hogy, ha csatába bocsátkozol egy Hyuugával, akkor szabályt szegsz és el kell hagynod a falut? – a hangja tele volt gúnnyal. Leila erre nem felelt. Egyből látta, hogy mit akar a férfi. És, ha rá fog támadni, akkor elég kicsi az esély, hogy a lány hagyni fogja… Ebben az esetben, viszont el kell hagynia Konohát. Így nem volt más választása. Megfordult és a két kezét kitette oldalra.

- Ha meg akar ütni, akkor üssön.  Hagyni fogom magam – szívta be mélyen a levegőt főhősünk.

- És azt gondolod, hogy megállod, ne üss vissza? – az a cinikus mosoly egyszerűen szörnyű volt.  Még mielőtt a mondat végére ért volna, már támadott is. Persze Leila simán kivédhette volna, de nem akarta. Hagyta, hogy a férfi tenyere elérje az oldalát. És, hogy utána a fájdalom térdre kényszerítse. Viszont ahelyett, hogy ellentámadásba kezdett volna, inkább csak a földön ült és várta, hogy elég volt e mér a férfinak.

Haru nem volt elégedett. Látta, hogy Leila most túl sok akaraterővel rendelkezik, és nem fog visszaütni. Így fogta magát és se szó se beszéde elment. Végig a hátát mutatta, hátha a lány megtámadja, de ez nem történt meg.

- Mocskos állat – sziszegte a lány, miután egyedül maradt. Pecséteket formált a kezeivel és gyógyító jutsut használt az oldalán. Azonban nem nagyon jeleskedett ezen a téren, így csak kis mértékben sikerült meggyógyítania magát.

Egy Hyuuga ütése nem semmi, még akkor sem, ha valamilyen szinten meg van gyógyítva. Az edzést elnapolta, és inkább megfogta a táskáját, hazaindult. A házához vezető sarkon fordult be, amikor a táskája pántja megadta magát és elszakadt. Szerencsétlenségére nem volt a zipzár behúzva, így elég sok minden a földön landolt. Néhány tör, ételtablátták becsomagolva, a homorejteki fejpánt, amit mindig magánál hordott csak úgy emlékbe, egy pár plusz kesztyű, és a nyaklánca. A nyaklánc viszonylag egyszerű volt. És Leila nem olyan lány volt, aki ékszert hord. Ez a lánc azonban sokat jelentett neki. A klánjában mindenkinek volt egy ilyen nyakbavalója. Nem szépségből hordták, sokkal inkább segítésnek. A láncban sűrített chakrát lehetett tárolni, melyet harc alatt elő lehetett hívni. Néhány Uhil jutsut csak ezzel az ékszerrel lehet megcsinálni. Azonban volt egy hátulütője. Használat után az illető nagyon lefáradt vagy akár el is ájulhatott. Illetve, ahhoz, hogy újra lehessen használni, fel kell tölteni chakárval, amit csak úgy lehetett, ha az illető hordta. Ez azonban igen veszélyes volt, mert,  a lánc el tudta szívni a használója összes chakráját. Ebben az esetben az illető meghalt. Leila éppen ezért nem is használta még az ékszert. Eddig csak a bátyját látta harc közben használni.

A lánc azonban most ott hevert a földön a többi dologgal együtt. A lány óvatosan lehajolt, mivel nagyon fájt az oldala, és a tárgyak után nyúlt, halk káromkodások közepette. Éppen a fejpántját tette volna el, amikor egy kéz került a kezére. Annyira az oldalára koncentrált, hogy nem vette észre, a közelben vannak emberek.

- Megmagyaráznád ezt? – kérdezte a nő, a fejpántra mutatva. Rövid fekete haja és szeme volt. Leila előre látta, hogy hosszas magyarázkodásban lesz része. Hát igen. Konoha nem nagyon örülne, ha kiderülne, hogy ő igazából egy kém Homokrejtekből, ami természetesen nem igaz, de mindenki ezt gondolná, ha kitudódna, hogy egy fejpánt volt nála.

- Igazából ez egy hosszú történet, amit menten el is mondanék, csak éppen sietek… - erőltetett egy mosolyt a lány magára.

- Ó igen? Akkor már ezt is magyarázd el kérlek! – az előző nő mögött egy másik jelent meg. Szőke haja két copfba fogva oldalt lógott. Meglehetősen nagy melleinek sok kilátást hagyott, és egy kabátot viselt, melyre „ szerencsejáték” felirat volt hímezve. De Leila figyelmét nem ez kötötte le. A nyakláncát tartotta a kezében.

- Azt adja vissza! – váltott hangnemet azonnal a lány. A hangja hideg lett. Nem tűrt ellentmondást.

- Egyszer találkoztam egy neves ninjával. Ő hordott ilyen láncot. Azt mondta, nincs párja a világon, és én nem is találkoztam még egy ugyanilyen ékszerrel, egészen mostanig. Honnan szerezted? – a nő sem kedves hangon szólt. Leila lefejtette a másik kezét a sajátjáról, és felegyenesedett.

- Nem tartozom önnek magyarázattal. A lánc az enyém. Legyen elég ennyi.

- Jobb lesz, ha inkább ezt máshol beszéljük meg. – mondta a szőke és intett egyet. Hirtelen egy tucat ANBU ügynök jelent meg főhősünk körül. És ekkor esett le neki, aminek már rég le kellett volna esnie.

„ Jesszusom csak azt ne mondják, hogy ő lesz az új Hokage….”

- Nézze itt egy hatalmas félreértés történt! – kezdett bele Leila, de közbevágtak.

- Azt majd meglátjuk. Éppen az előbb találtunk nálad két olyan tárgyat, amiknek nem szabadna a tulajdonodnak lennie. Remélem ezt majd kitudod magyarázni! – mikor a nő a végére ért, egy hatalmas porfelhő lepte el a helyet. Pár másodperc alatt kitisztult minden, de egyel többen voltak, mint eredetileg.A plusz személy Leila mellett állt.

- Hokage asszony! Talán, ha végig hallgatná, akkor választ is kapna – jelentette be az új alak kedves, de mégis parancsoló hangon. A személy fekete bőrnadrágot, fekete feszülős pólót viselt. Fekete haja, amit apjától örökölt elég hosszúra nőtt ahhoz, hogy a szemébe lógjon. A szeme feketén csillogót, és azzal vizslatta a Hokagét, illetve a segédjét, aki ekkor már mellette állt.

- Jake- suttogta Leila halkan.

- Rég láttalak hugi! – mosolygott rá a bátyja. 

14. fejezet : Szabadulás

Másnap Leila kipihenten ébredt fel. A Nap már jócskán az égen járt. Levette haló ruháját, megmosakodott, majd felvette azt a szörnyű kórházi ruhát. A csatában szerzett sebei már egyáltalán nem fájtak, így arra gondolt, hogy hamarosan hazamegy. A kórlapján viszont még az állt, hogy minimum két hétig bent kell még feküdnie….

Nem akart a négy fal között maradni, így kiment sétálni az udvarra. Több beteggel is találkozott, de különösebben nem foglalkozott velük. Leült a szokásos padjára, és onnan figyelte a kórház életét. Mármint csak látszólag figyelte. Igazából a gondolatai teljesen máshol jártak. Visszamentek a chunnin vizsgáig. Átgondolta a történteket. Tudta jól, ha minden visszatér a kerékvágásba és találnak egy új Hokagét, eredményt fognak hirdetni.  És azt is tudta, hogy ő nem fog átmenni. Legalábbis sejtette. Így lélekben felkészült a következő vizsgára, amit egy fél év múlva tartanak.  Mielőbb meg akarta szerezni a chunnin címet.

Végiggondolta a Hokage halálával kapcsolatos dolgokat. Elég nehéz helyzetbe fog kerülni, ha találnak egy új faluvezetőt. A Harmadiknak köszönhette, hogy Konohában nyugton és biztonságosan élt. Igen, a Harmadiknak és nem a tanácsadóinak, akik ha tehették volna, be sem engedik a lányt, a faluba. De a Hokage meghalt, míg a tanácsadók életben maradtak…

Már előre látta, ahogy az Ötödiket, bárki legyen is az, ellene fordítják…

Egy idő után megunt a múlton és a jövőn gondolkozni. Sokkal inkább gyakorolt volna, vagy fejlesztette volna magát, mintsem, hogy itt üljön ezen a kis padon és elmélkedjen. Így felállt és felment a kórtermébe, ami viszont nem volt üres. Az ágyán Yamanaka Ino állt.

„ A franc! Azt hittem tegnap sikerült úgy megsértenem, hogy többet ne akarjon velem beszélni…. Vagy azt akarja, hogy bocsánatot kérjek? Mert azt várhatja…” – gondolta magában főhősünk.

- Szia – köszönt rá Ino, és Leila egyből tudta, hogy az előbbi megállapítás lesz helyes.

- Mit akarsz? – vette elő a legmorcosabb hangját.

- Mondjuk, hogy egy kicsit légy kedvesebb? – nevetett fel Ino. Majd elterpeszkedett az ágyon, mintha a sajátja lenne, és így folytatta mondandóját – Bevallom tegnap elég mérges voltam rád, de aztán rájöttem, hogy ez volt a célod. Mármint, hogy elijessz. De mondok én neked valamit. Engem elég nehéz hátráltatásra kényszeríteni, ha meg akarok valakit ismerni. Előbb halok meg, mint hagylak győzni!

- Győzni? Számodra ez csak egy játék, melyben, ha megismersz, akkor győzöl vagy mi? Az élet nem így működik. Hidd el vannak olyan emberek, akiket jobb, ha békén hagysz. A saját érdekedben. Nem mindenki az, aminek tűnik – Leila itt le is akarta zárni a mondandóját, és elküldeni a másik lányt, amikor Ino közbe vágott.

- De sokat meg lehet állapítani az ember kinézetéből – főhősünket elkezdte érdekelni ez a beszélgetés. Kíváncsi volt, hogy róla például mit lehet megállapítani, így ezt meg is kérdezte.

- Rólad? – húzta fel Ino a szemöldökét. – Azt, hogy egy kiegyensúlyozott, félénk lány vagy. És próbálod kifelé mutatni a kemény legényt, de belül nem ez a helyzet. Nincs igazam?

- Nincs – kacagott fel Leila. Ebből csak a kiegyensúlyozott volt talán egy kicsit igaz. Hogy ő félénk? Na, ne vicceljünk. És belül gyenge? Elég nevetséges felvetés.  – Ha ahhoz, hogy befog, meg kéne öljelek, meg is tenném – mosolyodott el Leila mintha ez a világ legtermészetesebb mondata lenne – Még mindig félénknek tartasz?

- Ezek csak szavak melyek lógnak a levegőben. Ha tényleg meg mernéd tenni, már halott lennék. De ehhez képest itt fekszem az ágyadban teljes lelki nyugalomban.

- Chö… Élvezd ki a helyzetedet, amíg csak tudod…

És ez így ment öt teljes napig Ino minden nap megjelent és Leila idegeire ment. Főhősük sokszor elküldte haza és melegebb éghajlatokra is, de a lány nem hallgatott ezekre és nem is teljesítette őket. Az ötödik napon már nagyon elege volt. Mind a lányból, mind az egész emberiségből. Rájött, hogy miért nincs szüksége barátokra.  Csak a nyakán lógnának mindig…

Így fogta magát, és elindult haza. A kórházból kisétálva egy szanitéc állította meg, aki nem mellesleg őt is ápolta.

- Elnézést, de ön ugye khm… Leila? – szólt utána. A lány megfordult és próbálta figyelmen kívül hagyni a köhögést. Sokszor csinálták ezt, amikor kiejtették a nevét. Az embereknek furcsa, hogy nem használ családnevet és egy köhögéssel próbálják ezt kompenzálni.

- Igen, én vagyok.

- Sajnálom, ebben az esetben nem hagyhatja el még a kórházat – felelte a szanitéc.

- Miért is nem? – persze ez buta kérdés volt. Leila jól tudta, hogy meg fogják állítani, éppen ezért felkészült erre.

- Mert még egy hetet bent kell maradnia, és utána mehet el csak saját felelősségre. Még a kórház felelőssége alá tartozik – a szanitéc teljesen biztos volt a mondandójában. Nem egy kezdő orvos volt.

- Pedig mindenkinek jobb lenne, ha elmennék – kötötte az ebet a karóhoz. Mikor látta a szanitéc felhúzott szemöldökét, folytatta. – A kórházban egyel, több hely lenne, és elláthatnák azokat a sérüléseket is, melyek az enyémeknél súlyosabbak. Mivel jelen pillanatban egy fejfájás is rosszabb, mint az én sebeim, elég sok ilyen eset lehet. Főleg, hogy a falu támadható, mivel nincs vezetője. Minél hamarabb el kell látni a sérülteket. Én meg csak foglalnám a helyet mások elől. Magának is jobb lenne, mivel megszabadulna tőlem, és nekem is, mert hazamehetek – majd meg sem várta, míg az orvos bármit is válaszol, sarkon fordult és elindult a kijárat felé. Mivel nem szóltak utána tudta jól, hogy meggyőzte a szanitécet.

Boldogan nyitotta ki a háza ajtaját. Egyenesen a szobájáig meg sem állt. Elővette a táskájából a fülesét és zenét hallgatva az ágyára feküdt.

Míg szólt a zene próbált nem gondolni semmire. Nem gondolni az elmúlt öt napra, Inora, a barát szó jelentésére, és arra, hogy Nejit milyen régen látta.

*      *      *

Eto Eizan, Leila csoport vezetője békésen ült a helyi teázóban és élvezte a tea lágy, kellemes ízét. Nem rég találkozott Akihikoval, és Doivel, két geninjével. A srácok megígérték, hogy legközelebb bejutnak a chunnin vizsga harmadik fordulójába, amit persze mesterük mosolyogva fogadott. Most viszont már nincsenek itt, és nem kell mosolyogni. Nem hitte volna, hogy a két tanítványából valaha is chunnin lesz. Épp ezen elmélkedett, amikor valaki leült vele szembe.

- Rég beszélgettünk, barátom – köszönt rá Hatake Kakasi a 7-es csoport vezetője.

- Ez így igaz. Nos halljam mit szeretnél? – nem volt éppen illő a barát megnevezés Kakasi részéről. A két ninja soha nem voltak barátok, inkább csak köszönő viszony volt közöttük.

- Csak egy kicsit beszélgetni veled, és jobban megismerni téged, és a geninjeidet – nyomta meg az utolsó szót – Eizan egyből átlátta miről is van szó.

- Nem tudok semmit Leiláról – szögezte le. A vizsga után többen is érdeklődtek Leila iránt.

- Hogy érted azt, hogy semmit? Elvégre a te tanítványod.

- Elég erős szó az, hogy tanítvány. Szinte soha nem vesz részt a csoportos foglalkozásokon, edzéseken. Csak küldetéseknél látom, és ez így is van rendjén. Ha azt kérnéd, hogy meséljek neked  a másik két geninemről, mindent el tudnék mondani. Kik a barátaik, milyen a családjuk, talán még azt is, hogy mi lenne a kutyájuk neve, ha lenne. De a lány más. Annyit tudok róla, hogy 11 éves, erős, és veszélyes.

- Miben nyilvánul meg, hogy veszélyes? – Kakasi meg sem próbálta elrejteni az érdeklődését.

- Amikor először találkozott a csoporttársaival, képes volt az egyiknek eltörni a kezét csak azért, mert gyereknek szólította. És Kakasi, én S szintű szökött ninjákkal is harcoltam már, de náluk sem éreztem azt a vérszomjat, mint ennél a lánynál. Egyszerűen kiráz a hideg, ha rá gondolok. Csak annyit mondok, hogy kerüld el. Hidd el, jobb lesz az úgy neked.

- Hát köszönöm a tanácsot, és, ha megbocsátasz – majd felállt és elköszönt. Eizannal nem ment valami sokra. Azt gondolta, hogy legalább a mestere tud valamit Leiláról. A lányról, akiről semmilyen dokumentumot nem talált. Pedig elég sokat keresett. Egyedül a Hokage papírjai között nem kutakodott. De legrosszabb esetben azt is meg fogja tenni, ha az kell, ahhoz, hogy kiderítse, ki is ez a lány. Egyenlőre csak annyit tudott róla, hogy 11 éves, Konohai, de csak egy éve költözött ide, és, hogy veszélyes. Az emberek nem nagyon ismerik. Szeret mindenki elől elzárkózni, és egy olyan vérörökséggel van megáldva, amiről csak legendák vannak. A Shini szemtechnika… Régen elvileg létezett egy  klán, melynek neve Uhil volt.. Sőt nem is olyan régén. Hat éve. De olyan erősek és pusztítók voltak, hogy ma már csak mindenki legendának gondolja a létezésüket. És mivel ma már nem élnek a közhiedelemben elterjedt, hogy soha nem is léteztek. Még azok is ezt gondolják, akik amúgy éltek már, amikor a klánt lemészárolták.

Kakasi persze mindig is tudta, hogy valaha éltek Shini szemmel rendelkező emberek, de ő úgy gondolta, hogy mindenki meghalt, abból a klánból.

Ha a lány mégis egy Uhil az felettébb nagy veszélyt jelent. A klán híres volt a vérontásaikról, kínzásaikról, és, hogy ezeket élvezték is.

A csapavezető eldöntötte, hogy többet megtud Leiláról, ha törik, ha szakad.