Haruno Sakura és Yamanaka Ino
állt az ajtóban. Utóbbi kicsit meglökte barátnőjét.
- Menjél előbbre, különben én nem
férek be – mondta egyáltalán nem utasítóan. Inkább kedvesen.
A lányok nagyon régen barátok
voltak. Atán közéjük állt egy olyan dolog, ami általában elveszi a lányok
eszét. Egy fiú. Egymásra már nem barátokként, hanem riválisként tekintettek. Az
előző chunnin- vizsgáig. Ahol aztán újra kibékültek és most egy olyan se veled
se nélküled kapcsolatot játszanak le egymással.
- Szia – köszönt Leilára csengő
hangon Ino.
- Elnézést már menni készültem – indult
el főhősünk az ajtó felé. Nem értette miért kért bocsánatot…
- Te mentetted meg Lee-t a
selejtezőn nem? Leilának hívnak ugye? – szólalt meg Sakura. Mintha meg sem
hallotta volna az előbbi mondatát.
- Ö …igen. Bár nem éppen az volt
a szándékom, hogy… - azonban Ino közbe vágott, mielőtt befejezhette volna.
- Juj az nagyon menő volt! Hogy
csináltad?
- Úgy, hogy ninja szerinted
hogyan máshogy csinálta volna? – fordult a szőke hajú lány felé Sakura. Leila
megpróbálta kihasználni az alkalmat és kimenni az ajtón, de Ino elé lépett.
- Nem rég költöztél ide? Nem
láttalak valami sokszor a vizsga ellőttig – kérdezte érdeklődéssel a hangjában.
- Ja egy éve – vetette oda
főhősünk.
- És merre laktál előtte? –
próbálta folytatni a beszélgetést Ino.
- Sajnálom, de mennem kell. Ha a
szanitécek megtudják, hogy itt vagyok… - persze a lányt egyáltalán nem
érdekelték az orvosok, csak szabadulni akart.
- Ohh persze! Ino! Leilának biztos
pihennie kell – lépett barátnője mellé Sakura.
- Hát rendbe. Később majd még
beszéljünk! – mosolygott a szőke lány főhősünkre.
Leila kilépett a szobából és egy
pillanatra megkönnyebbült. Majd végig sétált a folyosón, egyenesen a
kórtermébe.
Leült az ágyra és elővett egy
könyvet. Egyáltalán nem érdekelte, hogy mit olvas. De valamivel el kellett
foglalnia magát. Mindegy volt, hogy mivel. Pár órával később kopogtak az
ajtaján.
Ino lépett be rajta. Leila
felhúzta az egyik szemöldökét
- Segíthetek?
- Igazság szerint csak zavar az,
hogy van egy koromhoz közeli lány, akiről szinte semmit sem tudok.
- Vannak olyan emberek, akik azt szeretnék,
hogy senki se tudjon róluk semmit – közölte Leila tárgyilagosan.
- Ez nem igaz! – Ino leült a
székre, ami az ággyal szemben volt. – Mindenki szeretné, hogy ismerjék. Hogy ne
tűnjön el nyomtalanul – ennél a mondatnál főhősünk elmosolyodott. Őt a bátyán
kívül senki nem ismeri, de mégsem fog nyomtalanul eltűnni. A bűnözők biztos
emlékezni fognak rá. Főleg, akiknek a társait megölte.
- A kettő nem függ össze.
- Ez, hogy érted? – Ino elkezdett
a széken izegni- mozogni.
- Vegyünk például téged és engem.
Ha te most meghalsz, én emlékezni fogok rád. Pedig nem ismertelek – a szőke
lány felnevetett.
- Igazad van. De akkor is
szeretnélek jobban megismerni. Az ember nem találkozik mindennap zsenikkel.
- Zseni? Miből gondolod? – a lánynak
tetszett a megnevezés más szájából.
- Aki 11 évesen részt vesz a
vizsgán, az zseni.
- Hm. A 7-es csapat kapitánya 6
éves volt.
- Ismered a 7-es csapatot?
- Nem. De, ha meghalnának rájuk
is emlékeznék! – mutatott rá még egy gyenge pontra Ino előbbi kijelentésén.
- Ezek szerint te sokat tudsz
másokról. Ez ijesztő. Tekintve, hogy mások szinte semmit nem tudnak rólad.
- És ez így van rendben. Én
szeretném, hogy így legyen. Nem kell itt ülnöd, és tettetned, hogy érdekel, mi
van velem, csak egyszerűen kíváncsi vagy – a lány tudta, hogy ezzel megsérti a
másikat, de ez is volt a célja. Ino
lenézett a földre és a lábait tanulmányozta. De nem állt fel és hagyta el a
szobát, mint ahogy Leila gondolta.
- Igazad van. Kíváncsiság miatt
vagyok itt. De azért is, mert érdekel, hogy mi van veled! Amit a vizsgán
csináltál, az egyszerűen zseniális volt. A homoki sráctól nekem mindig a
hátamon felállt a szőr, te meg olyan nyugodtan bántál vele. Sőt még hergelted
is. És, amit a harmadik fordulón csináltál… Eszméletlen. Hogy tudtad azt a technikát
megcsinálni? Ha mondjuk Uchiha lennél
megérteném, de nem vagy az. Akkor meg, hogy? És miért volt vörös a szemed?
Először azt hittem, hogy Sharingan, de nem úgy nézett ki. És mi… - de Ino nem
tudta végig mondani. Leila felállt az ágyból és kiment a teremből, jó hangosan
becsapva maga mögött az ajtót. Lement a kertbe egyet sétálni. Fél óra múlva
visszament a kórtermébe. Ino azonban még mindig ott volt.
- Jó a kérdéseket utálod. Ezt
megjegyeztem. Sajnálom, de akkor mesélek én. Na? A megismerkedés lényeg, hogy
egyformán ismerjük egymást! Így akkor én mesélek először – Leila egy mélyet
sóhajtott, majd leült az ágyára.
- Nem a kérdéseiddel van a bajom.
Jó talán azokkal is. De egyszerűen az a legnagyobb problémám, hogy meg akarsz
ismerni. Én ezt nem akarom! – nézett főhősünk Ino szemébe.
- Ohh hát így állunk. Akkor,
szia! – állt fel haragosan a szőke lány. Most ő volt a soron, hogy becsapja az
ajtót.
Leila egy kis lelkiismeret-
furdalást érzett, azért, mert megsértette, de ezt az érzést gyorsan el is hessegette.
Régen soha nem érzett ilyet. És nem is tetszett neki.
