15.fejezet Egy hosszú nap kezdete....

- Megcsináltuk! Megcsináltuk! Megcsináltuk! – ujjongott Doi. Már vagy ezredszerre mondta el ezeket a szavakat. Pedig csak egy C szintű küldetésről volt szó. Körülbelül fél óra alatt végeztek vele. Még jócskán reggel volt, a világ még csak most kezdett el ébredezni, de ők már hazafelé tartottak.

- Talán úgy lenne helyes, ha azt mondanád, hogy megcsináltam! – helyesbítette Leila. Egy küldetésről jöttek vissza, és szó, mi szó, tényleg szinte csak a lány csinált valamit. Néhány rablót kellett elkapniuk, akik még csak nem is voltak ninják…

„ El sem hiszem, hogy még ez is nehézséget okoz nekik… Nem akarok több C szintű küldetést! „ – gondolta mérgelődve főhősünk.

- Srácok van egy hírem – terelte a témát Eizan. A csapat egyetlen lány tagja tudta jól, hogy a „srácok” megszólítás rá nem vonatkozik, de ennek ellenére odafigyelt senseire. – Ma érkezik meg az új Hokage a városba! – Doi és Akihiko egyszerre álltak meg.

- És mégis ki lesz az?? – ujjongtak, mintha csak azt mondták volna nekik, hogy meglepetés bulijuk lesz.

- A legendás Sannin egyik tagja . A neve Tsunade – közölte velük örömteljesen a csoport vezető.

- Egy nő lesz az ötödik? – Doi felnevetett. Elbeszélgettek még egy darabig, de Leila inkább más merre figyelt. Az új Hokagét ellene fogják fordítani a tanácsadók. Ebben biztos volt.

Beértek a faluba, amikor Leila hirtelen megállt. A többiek kérdőn felé fordultak.

- Innen a ti feladatotok. Legalább ti is csináltok valamit! Adjátok le a küldetés adatait. Én elmentem. Azzal fogta magát megfordult és már ott sem volt.

A közeli kis erdőben megállt és elkezdett edzeni. Leginkább a vérörökségét próbálta minél jobban kiélesíteni.

Egyetlen közönsége a madarak társasága volt. Néha néha egy-egy hal a közelben folyó kispatakban figyelte a lányt. De emberi lélek sosem. Ezért is szerette ezt a kis helyet. Nehezen volt megtalálható.

Fél órát sem edzett, amikor az elmélete megdőlt, mert egy másik ember chakrájára lett figyelmes.

- Miben segíthetek? – kérdezte a lány háttal állva. Nem akart megfordulni, mivel tudta jól, hogy társasága a Hyuuga klánba tartozik.

- Beszélni veled- hangzott a válasz. A férfi- mivel férfi volt- hosszú ősz hajjal rendelkezett. A homloka nem volt takarva, szóval a főházból származott. Öregebb volt, így főhősünk egyből tudta, hogy ellenséges viszonyban van vele, hisz emlékszik a régi csatákra a két klán között.

- Mégis miről? – Leila még mindig háttal állt és nem is szándékozott megfordulni. Csak azt akarta, hogy elmenjen. Ő nem érhetett hozzá, a szerződés miatt, ami most, hogy új Hokage lesz nagyon fontos volt.

- Nem kertelek. Menj el a faluból! – jelentette ki a férfi. A lány nem tudott ellenállni elmosolyodott.

- Majd, ha fagy.

- És, ha a Hokage tiltani ki? – lépett közelebb a férfi.

- Ez nem fog előfordulni – válaszolta annak ellenére, hogy már ő is eljátszott a gondolattal. – Mégis ki maga?

- A nevem Haru. És hidd el hamarabb el fogsz menni, mint gondolnád! – még egy lépés Leila felé.

- A csaták miatt dühös rám? A miatt akar eltávolítani? Nem gondolja, hogy ez visszafelé is igaz lehet? – tette fel egymás után a kérdéseket a lány.

- Nem vagyok köteles neked válaszolni. Jól tudom, hogy, ha csatába bocsátkozol egy Hyuugával, akkor szabályt szegsz és el kell hagynod a falut? – a hangja tele volt gúnnyal. Leila erre nem felelt. Egyből látta, hogy mit akar a férfi. És, ha rá fog támadni, akkor elég kicsi az esély, hogy a lány hagyni fogja… Ebben az esetben, viszont el kell hagynia Konohát. Így nem volt más választása. Megfordult és a két kezét kitette oldalra.

- Ha meg akar ütni, akkor üssön.  Hagyni fogom magam – szívta be mélyen a levegőt főhősünk.

- És azt gondolod, hogy megállod, ne üss vissza? – az a cinikus mosoly egyszerűen szörnyű volt.  Még mielőtt a mondat végére ért volna, már támadott is. Persze Leila simán kivédhette volna, de nem akarta. Hagyta, hogy a férfi tenyere elérje az oldalát. És, hogy utána a fájdalom térdre kényszerítse. Viszont ahelyett, hogy ellentámadásba kezdett volna, inkább csak a földön ült és várta, hogy elég volt e mér a férfinak.

Haru nem volt elégedett. Látta, hogy Leila most túl sok akaraterővel rendelkezik, és nem fog visszaütni. Így fogta magát és se szó se beszéde elment. Végig a hátát mutatta, hátha a lány megtámadja, de ez nem történt meg.

- Mocskos állat – sziszegte a lány, miután egyedül maradt. Pecséteket formált a kezeivel és gyógyító jutsut használt az oldalán. Azonban nem nagyon jeleskedett ezen a téren, így csak kis mértékben sikerült meggyógyítania magát.

Egy Hyuuga ütése nem semmi, még akkor sem, ha valamilyen szinten meg van gyógyítva. Az edzést elnapolta, és inkább megfogta a táskáját, hazaindult. A házához vezető sarkon fordult be, amikor a táskája pántja megadta magát és elszakadt. Szerencsétlenségére nem volt a zipzár behúzva, így elég sok minden a földön landolt. Néhány tör, ételtablátták becsomagolva, a homorejteki fejpánt, amit mindig magánál hordott csak úgy emlékbe, egy pár plusz kesztyű, és a nyaklánca. A nyaklánc viszonylag egyszerű volt. És Leila nem olyan lány volt, aki ékszert hord. Ez a lánc azonban sokat jelentett neki. A klánjában mindenkinek volt egy ilyen nyakbavalója. Nem szépségből hordták, sokkal inkább segítésnek. A láncban sűrített chakrát lehetett tárolni, melyet harc alatt elő lehetett hívni. Néhány Uhil jutsut csak ezzel az ékszerrel lehet megcsinálni. Azonban volt egy hátulütője. Használat után az illető nagyon lefáradt vagy akár el is ájulhatott. Illetve, ahhoz, hogy újra lehessen használni, fel kell tölteni chakárval, amit csak úgy lehetett, ha az illető hordta. Ez azonban igen veszélyes volt, mert,  a lánc el tudta szívni a használója összes chakráját. Ebben az esetben az illető meghalt. Leila éppen ezért nem is használta még az ékszert. Eddig csak a bátyját látta harc közben használni.

A lánc azonban most ott hevert a földön a többi dologgal együtt. A lány óvatosan lehajolt, mivel nagyon fájt az oldala, és a tárgyak után nyúlt, halk káromkodások közepette. Éppen a fejpántját tette volna el, amikor egy kéz került a kezére. Annyira az oldalára koncentrált, hogy nem vette észre, a közelben vannak emberek.

- Megmagyaráznád ezt? – kérdezte a nő, a fejpántra mutatva. Rövid fekete haja és szeme volt. Leila előre látta, hogy hosszas magyarázkodásban lesz része. Hát igen. Konoha nem nagyon örülne, ha kiderülne, hogy ő igazából egy kém Homokrejtekből, ami természetesen nem igaz, de mindenki ezt gondolná, ha kitudódna, hogy egy fejpánt volt nála.

- Igazából ez egy hosszú történet, amit menten el is mondanék, csak éppen sietek… - erőltetett egy mosolyt a lány magára.

- Ó igen? Akkor már ezt is magyarázd el kérlek! – az előző nő mögött egy másik jelent meg. Szőke haja két copfba fogva oldalt lógott. Meglehetősen nagy melleinek sok kilátást hagyott, és egy kabátot viselt, melyre „ szerencsejáték” felirat volt hímezve. De Leila figyelmét nem ez kötötte le. A nyakláncát tartotta a kezében.

- Azt adja vissza! – váltott hangnemet azonnal a lány. A hangja hideg lett. Nem tűrt ellentmondást.

- Egyszer találkoztam egy neves ninjával. Ő hordott ilyen láncot. Azt mondta, nincs párja a világon, és én nem is találkoztam még egy ugyanilyen ékszerrel, egészen mostanig. Honnan szerezted? – a nő sem kedves hangon szólt. Leila lefejtette a másik kezét a sajátjáról, és felegyenesedett.

- Nem tartozom önnek magyarázattal. A lánc az enyém. Legyen elég ennyi.

- Jobb lesz, ha inkább ezt máshol beszéljük meg. – mondta a szőke és intett egyet. Hirtelen egy tucat ANBU ügynök jelent meg főhősünk körül. És ekkor esett le neki, aminek már rég le kellett volna esnie.

„ Jesszusom csak azt ne mondják, hogy ő lesz az új Hokage….”

- Nézze itt egy hatalmas félreértés történt! – kezdett bele Leila, de közbevágtak.

- Azt majd meglátjuk. Éppen az előbb találtunk nálad két olyan tárgyat, amiknek nem szabadna a tulajdonodnak lennie. Remélem ezt majd kitudod magyarázni! – mikor a nő a végére ért, egy hatalmas porfelhő lepte el a helyet. Pár másodperc alatt kitisztult minden, de egyel többen voltak, mint eredetileg.A plusz személy Leila mellett állt.

- Hokage asszony! Talán, ha végig hallgatná, akkor választ is kapna – jelentette be az új alak kedves, de mégis parancsoló hangon. A személy fekete bőrnadrágot, fekete feszülős pólót viselt. Fekete haja, amit apjától örökölt elég hosszúra nőtt ahhoz, hogy a szemébe lógjon. A szeme feketén csillogót, és azzal vizslatta a Hokagét, illetve a segédjét, aki ekkor már mellette állt.

- Jake- suttogta Leila halkan.

- Rég láttalak hugi! – mosolygott rá a bátyja.