10.fejezet A harmadik nap

Valaki megmentette. De vajon ki? Mikor a lány felnézett Hyuuga Neji karjaiban találta magát. Ahogy a fiú tartotta Leila hírtelen biztonságban érezte magát. Ő se tudta volna megmondani, hogy miért. Szerette volna megköszönni, de arra már nem volt ereje. A Bakitól szerzett sérülései és a jobb karja nagyon fájt. Már nem tudott az eszméleténél maradni, elájult.

Neji aggódva nézett le a lányra. Ha egy másodperccel is később érkezik, akkor elkésett volna. De még annyi mindent meg akart tudni tőle. Hogy ki ő, mi köze van a klánjához, miért csak most költözött ide, honnan ismerte a homokninjákat… Így, amikor látta, hogy bajban van a teste szinte magától cselekedett. Egy ház tetején állt, karjaiban az eszméletlen Leilával. Tudta jól, ha ott marad, könnyen észreveszik. Egy hírtelen ötletből kifolyólag a Hyuuga klán felé vette az irányt. Mikor megérkezett a saját szobájába lerakta a lányt.

*     *     *

Leila egy kórházban ébredt. Tetőtől talpig bekötözve. A szoba, amelyben feküdt egy személyes volt, a falai fehérek. Az ágya mellett egy kis asztal, rajta egy könyv.

A lány élete során sokszor került már kórtermekbe, de mindig előbb eljött, mint azt tanácsolták. Nem egyszer megtörtént, hogy lekötözték vagy bezárták az ajtót, a saját érdekében. De neki mindig sikerült megszöknie. Konohában még nem tudtak erről, így semmi kötél, semmi bezárt ajtó nem volt. Nyugodtan hazamehetett volna. Viszont a fájdalomcsillapítók ellenére is nagyon fájt a karja. Így nem volt kedve nagyon megmozdulni sem.

Eltelt két nap, amit főhősünk azzal töltött el, hogy könyveket olvasott. A nővér időnként bejött. Tőle kért mindig új olvasni valót.

A harmadik napon különös dolog történt. A nővér kopogtatott. Mikor Leila beengedte, nem egyedül lépett be.

- Látogatója érkezett – mondta a szanitéc illedelmesen.

- Látogatóm? – lepődött meg főhősünk. Nem csoda, hogy nem számított erre. Családja nem volt, ahogy barátai sem. Eizan, Akihiko és Doi meg nagyvalószínűség szerint örültek, hogy nem kell a lány társaságát élvezniük. Akkor ki lehetett, aki eljött hozzá? A válasz hamar megérkezett. Egy fiú lépett be a szobába.

- Neji? – miközben a lány az állát szedte össze a földről a nővér kiment.

- Neked is szia!

- Hát te? – kérdezte Leila nem túl illedelmesen.

- Én jól vagyok és te? – felelt a fiú a fel nem tett kérdésre.

- Bocs. Szia! Hogy vagy? Így megfelel? – mosolyodott el a lány.

- Tökéletes. De még mindig nem válaszoltál. Hogy érzed magad? – érdeklődött a fiú.

- Hát mondjuk, hogy jól. A fájdalomcsillapítóktól jelen pillanatban nem érzem a jobb karomat – mosolyodott el főhősünk.

- Örülök! Ezeket vissza szeretném adni – emelte fel Neji a jobb karjában lévő dolgokat. Ott volt Leila homlok pántja és hajpántja, amiket Bakinak hála vesztett el. – Az arénában találtam őket, és gondoltam hiányoznak…

- Nagyon köszönöm! – a lány tényleg hálás volt. A hajráfot még Jake-től kapta. – Kérdezhetek valamit? – fordult a fiúhoz.

- Ne bejelentsd, hanem kérdezd! – idézte fel azt a mondatot, amit még a lány mondott neki nem rég. Leila erre hírtelen nem tudott mit mondani felkacagott.

- Hát jó – még mindig nevetett egy kicsit, de a következő pillanatban elkomorodott. – Mi történt miután elájultam? Mi lett Homokkal és Hanggal? Meghalt bárki is? És Gaara?

- Konoha és Homokrejtek tűzszünetet kötött. Kiderült, hogy Hangrejtek nem is nagyon létezett. Egy Orochimaru szökött ninja alapította. Ő tervelt ki mindent. Azt is, hogy ellenünk fordította a szövetséges országot. Még a Kazekagét is megölte. Átvette az alakját és már a kezdetektől fogva ő játszotta el a nagyúr szerepét. Amikor kitört a pánik harcba bocsátkozott a Hokagéval. A harmadik habár halálos sebet ejtett ellenfelén, meghalt – itt Neji abba hagyta egy kicsit a beszédét.

- Értem … és utána? – az egyetlen ember, aki közel állt hozzá a falu vezetője volt. Mindig olyan kedvesen viselkedett Leilával. De a lány nem akart gyengének tűnni a fiú előtt.

- Ha jól tudom az összes homokninja visszament a falujába. Azt a Gaara nevezetű fiút is beleérve – a hangjába gyűlölet hangzott.

- Te miért nem szívleled? – főhősünknek feltűnt a hírtelen megváltozott hangulat.

- Rock Lee, akivel a fiú harcolt a második forduló utáni selejtezőn, a társam.

- Ohh így már megértem.

- Nos elmondtam mi történt most te… - de a lány a szavába vágott.

- Állj, állj, állj! Ennyi nekem nem elég! Kérlek, fejtsd ki bővebben! Ki az, aki még megsérült? – Leila hírtelen azt érezte, hogy Neji el akar menni. Ezt meg akarta akadályozni. Úgy gondolta, ha szóval tartja sikerül ott marasztalnia. Igazából nagyon is jól esett neki, hogy meglátogatták.

- Hát nos ennek az Orochimarunak vannak különös jutsui… - kezdett bele a fiú. Elmesélt mindent, amit látott. Mikor a végére ért a lányra nézett jelezve, hogy mindent elmondott, amit ő tud.

- Köszönöm, hogy akkor megmentettél – váltott hírtelen témát főhősünk. Tudta jól, hogy ezt előbb kellett volna mondania, de valamiért nem tudta megtenni.

- Szívesen. Eléggé ráijesztettél az orvosokra. Amikor behoztalak úgy néztek rád, mintha már nem kéne élned.

- Ehhez képest még mindig itt vagyok – mosolyodott el Leila.

- Jah, de most beszélj inkább te! Honnan ismertek téged a homokninják? – tette fel a kérdést Neji, de válasz nem érkezett. Hősünk a kezeit nézte, hírtelen érdekesnek találta azokat. Nem akart válaszolni. – Úgy látom ez nem a kedvenc témád. Akkor kérdezek inkább mást. Miért csodálkoztál annyira, amikor a nővér bejelentette, hogy látogatód érkezik? A családod vagy csapat tagjaid nem jöttek volna el?

- Amíg kicsi voltam nagyon sok helyen éltem. Így Homokrejtekben is – válaszolt a lány az első kérdésre – Három évig laktam ott. Sok emberrel megismerkedtem, sőt az ottani akadémiára is járhattam, igaz nem hivatalosan. A tanárom Baki volt. Akivel küzdöttem. Ekkor ismertem meg Gaarát is. Néhányszor összekaptunk, nem, nem is összekaptunk inkább meg akartuk ölni a másikat. Mindketten erősek voltunk és tudod, két dudás nem fér meg egy csárdában. Soha sem szívleltük a másikat. Viszont a testvérei, Temari és Kankuro, akik szintén részt vettek a vizsgán nagyon kedvesek. De soha nem mondanának ellent Gaarának. Az a fiú képes lenne meggyilkolni a saját rokonait is. Az apját is kedveltem. Ő volt a Kazekage. Ha úgy vesszük, neki köszönhetem, hogy ott élhettem. Sajnálatos, hogy ő is az életét vesztette – fejezte be a lány.

- És miért laktál több helyen? Hivatalosan Konohába születtél? Miért mentél el? – halmozta el kérdésekkel főhősünket.

- Erre nem szívesen válaszolok.

- Így nehéz veled beszélgetni! Tudod, ha nem bízol meg senkiben, mások sem fognak benned!

- Az évek során meg tanultam nem bízni másokban. Néhány pofára esés után – nem akarta elmondani, hogy, amikor utoljára más emberrel osztotta meg a titkait majdnem az életét vesztette. – Szóval mondj egy jó indokot miért kéne megbíznom benned?

- Lássuk csak. Megmentettem az életedet.

- Na jó ez tényleg nem rossz érv. Azért költöztem sokat, mert a szüleimet korán elvesztettem. A bátyám nevelt fel, ha úgy vesszük. Sajnos neki több helyen kellett dolgoznia, ezért éltem olyan sok helyen. Igazából ennyi – nézett a lány a fiú szemébe.

- Sajnálom a szüleidet! Mi történt? – kérdezte Neji. Leila számított erre. Nem akart hazudni, de az igazat sem akarta elmondani.

- Baleset. Egy tűzeset – vágta ki magát. Ha úgy vesszük nem lódított nagyot. Ugyanis, amikor megtámadták a klánját mindent felgyújtottak.

- Értem és mi a teljes neved? Észrevettem, hogy mindenki csak a keresztneveden szólít – tette fel az újabb kérdést a fiú.

- Tudod, ha elmondanám, talán holnap nem jönnél el, mert már nem akarnál megtudni semmit sem tőlem. Így hát erre nem is válaszolnék – a lány jól tudta, hogy látogatójának hamarosan el kell mennie. A kórházban mindjárt véget ér a látogatási idő. Ebben a pillanatban be is lépett a nővér és közölte Nejivel, hogy távoznia kell.

- Hát akkor holnap találkozunk – mondta Neji. Majd elköszöntek egymástól.

Aznap este Leila nem tudott elaludni. Valamiért nagyon várta a másnapot.